Könyvbemutató: Sokszor nem halunk meg

Ciucur Losonczi Antonius

Tompa Andrea író, színikritikus, egyetemi oktató Sokszor nem halunk meg című regényét mutatták be szombaton este a Könyvplaccon, a várban megszervezett Majálison, a 31. Festum Varadinum keretében az Ovisuli Egyesület és a Holnap Kulturális Egyesület szervezésében. Utóbbi egyesület vezetője, Simon Judit újságíró köszöntötte a szép számú érdeklődőt. Arra hívta fel a figyelmet: Tompa Andrea több, visszhangot keltő kötetnek a szerzője, melyek a szülőföldjével kapcsolatosak. Budapesten él, de visszajár oktatni a Babeș-Bolyai Tudományegyetemre. Számára ő erdélyi európai író, a gondolkodásával, a habitusával, mérhetetlen tehetségével. A továbbiakban Nagy Boglárka, a Jelenkor Kiadó irodalmi főszerkesztője beszélgetett a meghívottal.

Többek közt elhangzott: a Sokszor nem halunk című regény ötven évet ölel át, 1944 májusától az 1990-es évek elejéig. Főszereplője Székely Matild (élete későbbi szakaszában Nagy Matild Erzsébet) zsidó nő, színésznő, akit orvos édesanyja a deportálások idején a dajkára bíz Kolozsváron. Tilda története követhető, mely mentén aztán több szál is kibontakozik. Egy „gyászkönyvről” beszélhetünk tehát, melynek „ősbűne” az erdélyi zsidó holokauszt, ahogyan szinte minden műnek van egy „alapfájdalma”, amire ráépül a cselekmény, magyarázta az író. Megjegyezte: még mindig nincs konszenzus arról, hogy a holokauszt áldozatait lehet-e mártíroknak nevezni, hiszen a vértanúságnak van célja, míg az öldöklésnek nincs. És ezzel kapcsolatosan az irodalomban egy nyelvi küzdelem zajlik, ugyanakkor a gyász végtelen és befejezetlen marad.
Elhangzott az is: nem lett volna hiteles, ha Tompa Andrea első szám egyes személyben írja meg a regényt, mert bár a történelem folyamán voltak népirtások, a holokausztot lehetetlen hasonlattal leírni, „ebben nincs hasonló tapasztalat”. És bizonyos értelemben megsokszorozódott Kolozsvár, amikor az elbeszélés Marosvásárhelyen, Szatmáron és Nagyváradon folytatódik, mert az élethelyzetek tágabb térséget kívántak, hiszen a leírt éntapasztalatok és emberi sorsok bárhol ezen városokban átélhetők lehettek volna. Az is felvetődött: a művészetek, a tudomány, az olvasás „menthetik a lelkünket”, az örökbefogadás feldolgozása pedig sokrétegű, hiszen az érintett személy nemcsak kap valamit, hanem le is kell mondjon olyasmikről, amiket addig hitt és gondolt magáról, a származásáról, „de sok mindent ki lehet bírni” – fogalmazott a szerző.