Magyar Ezüst Érdemkereszttel tüntették ki Nagy Piroska nyugdíjas tanárnőt

Szőke Ferenc

Nagy Piroska 39 éven át tanította a vidéki gyermekeket, odaadással, hivatástudattal, szeretettel. Mindig az volt a vágya, hogy vidéken tanítson, nem vágyott a városi iskolákba. Úgy érezte, hogy vidéken sokkal könnyebb összetartó közösséget építeni, mint a nagyvárosokban. Élete első sorsdöntő időszakát 14 éves korában élte meg, amikor szerepelt Vörösmarty Csongor és Tünde című művében, ez volt az első rendhagyó találkozása a magyar irodalommal. Ez olyan nagy hatást gyakorolt rá, hogy már akkor elhatározta: tanár lesz, és vidéken fog magyar irodalmat tanítani. Saját bevallása szerint: „A falun élő gyermek is szomjazza az őszinte, okos szavakat, rácsodálkozik a szépre, és kíváncsi minden újra. Benne él a természetben, ismeri rendjét, törvényeit, titkait és épp ezért lelki világa nagyon gazdag. Ha a tanár felismeri ezt, megérti és megérzi a gyermek lelki gazdagságát és együtt rezonál vele, kialakul közöttük egy széttéphetetlen szál, a bizalom. A pedagógus munkája akkor lesz eredményes, ha bátorító, segítő szeretettel közeledik a gyermek felé és így áll mellette.” Ezen gondolatok vezényelték pedagógusi pályáját, melyet az egyetemen a tanáraitól kapott „útjelző szavak” formáltak egységes egésszé: „Nem az a jó tanár, aki a jóból jót nevel, hanem aki a középszerűt magasabbra emeli”.

Monospetriben született 1950-ben és ott kezdte el iskolai tanulmányait, majd a margittai líceumban érettségizett. Kolozsváron, a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen szerzett tanári oklevelet magyar és francia nyelv tanítására. Az egyetem elvégzése után szülőfalujába helyezték ki a francia katedrára, román és magyar tagozaton. Ott azt a „jóindulatú” tanácsot kapta, hogy ezentúl minden leendő vizsgáját francia nyelvből tegye le, „mert magyar nyelvre nem sokáig lesz itt szükség”. Ez a hozzáállás döbbentette rá arra, hogy ezentúl a lehető legtöbbet meg kell tennie a magyar nyelv minél sokoldalúbb használatáért. A magyartanárnő nyugdíjba vonulása után átvette a magyar katedrát és folyamatosan azt bizonyította, hogy a magyar nyelvre mindig szükség lesz. Ezt tudatosította minden tanítványában. Margittán lakott, onnan ingázott Monospetribe. Sajnos édesanyja betegsége miatt 2001-ben tanintézményt kellett váltania. Az érszőllősi iskolához került, mivel oda könnyebb volt az ingázás. Elvei itt is azonosak maradtak. Megszerette ezt a munkahelyét és megszerette őt is a közösség. Sok generációt tanított 1992-ig, amikor nyugdíjba vonult. Sikeres, elismert életpályát futott be. Az iskolaigazgató így jellemezte: lelkiismeretes, jó együttműködési képességgel rendelkező, a közösségi életet szervező, kiemelkedő értékű pedagógus. „Felbecsülhetetlen munkáját hivatása szeretetével végezte egy életen át azért, hogy nemzettudattal rendelkezzék a felnövekvő ifjúság. Munkáját az anyanyelv és a szülőföld szeretete, a kulturális értékek tisztelete, az erkölcsi tartás, a tanárok méltóságának megőrzéséért folytatott csendes harc jellemezte” – hangzott el Kolozsváron a róla írt laudációban. 
A tanórákon túl sokféle tevékenységet végzett a gyerekekkel, melyeknek ő volt az ötletgazdája: folklórkört, népdalkört, népi táncot, szavalóversenyeket. Írók, költők nyomán címmel bebarangolta a gyerekekkel a legfontosabb irodalmi helyeket: Zilah, Nagyvárad, Erdőd, Nagybánya, Koltó, Misztótfalu, Szatmár, Érmindszent, Margitta, Nagyszalonta, Arad, Kolozsvár. Újságot szerkesztett a gyerekekkel együtt, Gézengúzok címmel. Az összegyűjtött pénzből pedig egyhetes székelyföldi kirándulásra vitte osztályát.

A magyar tagozaton nagyon jó közösség alakult ki a tanári kar körében, akik mindig segítségére voltak az évek során, az iskolán túli programok megvalósításában. Kollégái, tanítványai és a szülők elismeréssel nyilatkoznak tevékenységéről: „(…) minőségi munkájában a gyerekek érzelmi nevelésére, gondolkodásának fejlesztésére és gazdagítására tette a hangsúlyt. Hozzásegítette és értékelte a gyerekek önálló véleményének kialakítását. Tanítása során folyamatosan követte a megjelenő új szakmunkákat. Ismerte saját hibáit és mindig igyekezett ezeket leküzdeni, ha hibát követett el még a diákjaitól is elnézést kért. Mint szaktanár és osztályfőnök szigorú, következetes, tárgyilagos és mindenekfelett melegszívű tanárként tekintettek rá. Tanári pályája példaértékű volt, a gyerekek szerették, a szülők tisztelték” – vallották tanártársai. „Mint osztályfőnök hozzásegített megtalálni, megismerni saját magunkat, és alkalmazkodni a különböző helyzetekben. Mindenkire odafigyelt, életre tanított, csapatmunkára, nem a megszokott megoldásokat keresve. Iskolai műsorai egyediek voltak, mivel mindig a mindennapi életből, az iskolai történetekből merítve írta meg azokat a csodálatos jeleneteket, amelyeket mindig nagy sikerrel adtunk elő. Büszke lehet munkájára, mivel sokan diplomát szereztünk, de nemcsak ez bizonyítja az eredményes munkát, hanem az is, hogy példamutató anyukákká és apukákká váltunk” – mondta az egyik tanítványa.
Nyugdíjba vonulásakor e szavakkal búcsúzott: „Én a munkámat imádtam, a gyerekeket szerettem és sok örömöt találtam a mindennapi teendőkben. Hiszem, hogy az Istentől kapott talentumot nem pazaroltam el, hanem hasznosítottam. A magokat jó földbe vetettem. Sok diákom sikere bizonyítja ezt.” Gyermekei közül leánya választotta a pedagógusi pályát, melyet sikerrel gyakorol.