Kendőzetlen vallomás a közönségről

Pap István

Amikor a közönség a nézőtérre ül, még nem tudja, hogy hamarosan szörnyű féreggé változva találja magát a székében. A színpadi játéktér egy nagy, üvegezett szárnyas ajtóval van ketté választva: az ajtón túl a kispolgári Samsa család, az Apa (Dimény Levente), az Anya (Tóth Tünde) és Grete, a húg (Trabalka Cecília) éli mindennapi életét. Az ajtón innen, Gregor Samsa (Tőtös Ádám) szobájában tartózkodik maga Gregor és a közönség. A fiatalemberen egyébként nem látszik semmi különös: fekete öltöny, lenyalt, precízen elválasztott haj, konszolidált kinézet. Az átváltozás az előadás megkezdésével megy végbe és akkor tudatosul a közönségben, hogy ő maga is féreggé változott, amikor kinyílik az ajtó és a család benyomul Gregor szobájába: a döbbenet nem Gregor, hanem az egész nézőtér látványától ül ki az arcukra, és a közönség egészét tekintik egy hatalmas rovarnak.

A színészek

Innentől kezdve mindazt, amit Gregor tesz, mond, és mindazt, amit a színpadon lévő alakok mondanak, gondolnak róla, a közönség magára kell vonatkoztassa, erős önreflexióra kényszerülve ezzel. Tanulságos és mulatságos a Gregor-külvilág, közönség-színészek párdarabok egymásba csúsztatása, mert megmutatkozik a színészeknek a nézőkhöz való viszonyulása: a kispolgári Samsa család tagjai, akik addig maguk közül valónak tudták Gregort, most alig tudják legyőzni iránta érzett undorukat, noha erre komoly erőfeszítéseket tesznek. Igaz, ehhez érdekük is fűződik, hiszen mindeddig ő volt az eltartójuk, megélhetésüket köszönhették neki, ami az átváltozás után bizonytalanná vált. Ugyanilyen meghökkent undorral viseltetik irányába Gregor munkaadójának cégvezetője (ifj. Kovács Levente). Ezzel szemben az orvos (Szotyori József) megilletődöttség nélkül közeledik hozzá, és kifejezetten érdekfeszítő lénynek tartja, a csapodár kalaposlányra (Tasnádi-Sáhy Noémi) pedig ellenállhatatlan vonzalommal hat az óriásrovar rútsága. És végül ott van a féreg elpusztítására felesküdött Roland (Balogh Attila). Az előadóművészek olyan széles spektrumát fedik le tehát a közönséghez való viszonyulásnak, mint amilyen széles skálán mozog a közönség viszonyulása egy-egy előadáshoz.

A kisérdemű

Az Én, a féreg egy nem túl kíméletes beolvasás a (nagyváradi?) közönségnek. Pedig (vagy épp azért?) Kárpáti Péternek ismerős lehet a váradi közönség, hiszen eddig már két művét is bemutatták nálunk. A darab alkotógárdája nem fukarkodik a nézőknek szánt, több esetben deklaráltan polgárpukkasztó fricskákkal, kezdve már a darab kezdetén a mobiltelefonok kikapcsolására vonatkozó felhívással, de a cukorka csomagolásával hosszasan bajlódó néző és a színpadon látottakat hangosan kommentelő nagyokos is a közönség „féregségét” jellemzi. Ráadásul a publikum mindenféle igényekkel áll elő: az egyik operettet akar látni, a másik kortárs darabot, miközben Gregor a saját fekáliáját eszi és még ízlik is neki… És ha a közönség netán nem tudná, hányadán áll önmagával, akkor ott van még a Néző (Kocsis Gyula) is, aki kimenekülne ebből a számára elviselhetetlen kortárs darabból, de minden ajtó be van zárva. Az alkotóknak van azonban önkritikájuk is. A megismertetés nem intézhető el egyszerűen azzal, hogy tükröt tartanak a néző elé, aki meglátva saját arcát, már azt hiszi, hogy tudja is, ki ő valójában. Az Én, a féregben bemutatott tükörben ugyanis nem az arc, hanem a hátsó tükröződik, mint René Magritte híres festményében, A tiltott másolásban, amit az előadás is megidéz, sőt, a színpadi alkotás arculattervének is ez a Magritte-festmény az alapmotívuma. Az önmegismerés és a megismertetés tehát lehetetlen akkor, ha a tükörbe néző nem is akarja igazi valóját látni, illetve akkor, ha a tükröt tartók is csak szürreális torz- vagy álomképet mutatnak fel.

A kritikus

A színészeket nyomasztó óriási féregnek talán legvisszataszítóbb testrésze a kritikus, ez a félelmetes csáprágó, amint szedi szét az előadásokat, mint ahogy történik az ezúttal is. Az Én, a féreg kapcsán mihamarabb el kell engedni azt az elvárást, hogy a színpadi történéseknek legyen hozzávetőleges közük ahhoz a műhöz, amelyikre az előadás hivatkozik. Ez az előzetes elvárás ugyanis óhatatlanul megteremtődik, és szűkíti a befogadás horizontját mindaddig, amíg a nézőben nem tudatosul az, hogy ebben a konkrét esetben csak az alapötlet származik Az átváltozásból. A történet ugyanis körülbelül tíz perc után teljesen eltér a Metamorfózis sztorijától és egy meglehetősen sovány pszichoanalitikus interpretáció kerül a helyére, miszerint a fiú azért lett féreg, mert a végletekig prűd családja, és főleg az apja elnyomja benne a szexuális vágyakat. A fia ellen kikelő apa egy másik Kafka műből, a Levél apámhoz címűből idéz, és amikor már nagyon nekihevül, hitleri gesztusokat tesz, a legkegyetlenebb elnyomás metaforájává fokozva ezzel az apa-fiú aszimmetrikus hatalmi viszonyt. Ez azonban nem feledteti a kritikussal azt a benyomását, hogy az előadás történetvezetése sokkal kevésbé ötletes, mint a színész-közönség viszony kibontása. Egyébként jól megtöltött kulturális batyuval kell érkezni erre a kortárs előadásra is ahhoz, hogy a közönség felismerje mindazokat az utalásokat és áthallásokat, amelyeket az alkotók elrejtettek a darab meghökkentő jeleneteiben. Azt nem tudni, hogy mindezek az utalások, illetve meglepő megoldások mennyire járulnak hozzá a mű megértéséhez, vagy hogy egyáltalán van-e bármilyen jelentőségük azon kívül, hogy előhívnak a nézőből bizonyos asszociációkat, de az tény, hogy megteremtenek egyfajta groteszk, nevetésre ingerlő, ugyanakkor émelygést is keltő eklektikus kabaré-kavalkádot, aminek befogadásához jó, ha az említett batyuban benne van a kortárs színházművészet iránti nyitottság és a megfelelő idegzet is.