Vonószenekari koncerttel indította a filharmónia a Tavaszi Fesztivált

Tóth Gábor

A március 21–30. között zajló váradi Tavaszi Fesztivál zenei és zenén kívüli (cseresznyevirágzás Japánban) kezdeményezéséről előzetesünkben már részletesen írtunk, ahogy arról is beszámoltunk, hogy így szűk két hét alatt most összesen hat koncert várható a filharmóniában. A zeneintézmény részéről afféle keddi kiegészítő előadás volt ez a mostani fesztiválindító, igencsak szűk, egyórás koncert (karmesteri meséléssel és színpadrendezgetésekkel együtt ennyi), mondjuk úgy, a csütörtöki szokott nagyhangverseny mellé. Epizódjellegű szösszenetként is jellemezhetnénk, mi több – jobban mondva inkább, mi kevesebb –, szöszölgetésnek, rövidke, halk szavú tételekkel, kis állóvizekkel, köztük sajnos a semmitmondóbb fajta kortárs zenéből is. Szerencsére ezt a helyzetet mentette J. S. Bach d-moll kettősversenye és két hegedűs szólistája. Ha már itt tartunk, igazán jelezhette volna közönségének a filharmónia legalább a programlapon, hogy Bach születésnapján (a korabeli naptár szerintin) hangzott ez el, vagy ha már a karmester konferált is, akkor talán ő.

„Szimfonikus koncert” – állt a plakáton, vonószenekar volt a színpadon (8-6-4-4-2 felállásban). Illetve, a háttérben egy dobfelszerelés, ami majd a Rózsaszín párduc ideillesztett zenéjében kapott szerepet – valószínűleg a tavaszi cseresznyevirágzás színe ihlethette ezt a műsorba egyáltalán nem passzoló zenei momentumot. Volt meghívott karmester, egyenesen a nagyszebeni filharmónia menedzsere, Cristian Lupeș, továbbá három vendégszólista, egy tízesztendős japán hegedűs fiatalember, Rui Ikebukuro (a fesztivál impresszáriójának, Ciprian Marinescunak tehetséges tanítványa Oszakában), partnere a már említett Bach-concertóban Nagy Kálmán koncertmester, valamint egy másik műben a bukaresti PlaCello együttesének két gordonkása, a Temesvárról származó Ella Bokor és a kolozsvári születésű Răzvan Suma. Sumát már ismerheti régről a váradi közönség, Ella Bokor pedig úgy tűnik, most először lépett fel Nagyváradon. Ennyi meghívottal máskülönben nyugodtan lehetett volna minimum két nagyobb hangversenyt tartani.

Nyitásként Grieg Peer Gyntjének I. szvitjéből vett részlet szólt, Aase halála, igazán megérintőre formáltan, sok érzékeny és jól intonált pianissimóval. Bach már említett híres kettősversenye következett (BWV 1043). Rui Ikebukuro (kicsit erősebb hangúra választott hegedűjével) igazán jó kiállású egyéniség már most, 10 esztendősen, otthon van zenében a színpadon. Tartása, vonóvezetése, intonációja, emellett az egyáltalán nem könnyű, virtuóz passzusok biztos kezelése a tehetség mellett láthatóan kiváló tanárra is vall. Rui igazán örülhet a lehetőségnek, hogy a teljes vonóskar, figyelő szólópartnere, Nagy Kálmán, s a dirigens is így óvták, figyelték, kísérték, alátámasztották játékát, vigyáztak rá, ahogyan egy rendkívül értékes japán porcelánra szokás, bár zsenge korát jóval meghaladó rutinnal alkalmazkodott ő maga is, mint valódi rangidős kolléga. Bachot követte Händel, a HWV 437-es szvit népszerű Sarabande-tétele, visszafogottan, olyannyira, hogy a közönség nem is értette, hol lett vége és miért ilyen hamar. A darabot egyébként Jean-François Noël alkalmazta vonósokra – valamiért ezt nem tartotta fontosnak közölni a közönség számára a programlapon a filharmónia.

Kortárs szerző műve jött, a szicíliai gordonkás Giovanni Sollima (sz. 1962) Violoncelles, Vibrez! címűje, Ella Bokor és Răzvan Suma csellószólóival, tartalmilag némi érzelmesen egymást kérlelgető dialógussal és egy kevéske együttreszelgetéssel, utóbbi amolyan Vivaldi és a rock keresztezésében. A cím szóbeli hangzásához képest a mű zeneileg hiányérzetet hagyott. Ahogyan Sollima a darabot a távolból indította, majd negyedórányi, két hang között váltakozó egyhangúság és minimalizmus után ismét a messzeségbe küldve zárta le, Örkény jutott eszembe: „mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe”. A nagyjából negyedórás darab vélhetően Nagyváradon most először hangzott el, de ha utoljára, az sem nagy veszteség. Kár, hogy csak külön ezért hívtak ide két csellistát is szólózni Bukarestből, igaz, Sumát majd hallhatjuk a csütörtöki nagykoncerten is.

Ütemes csettintgetésre invitálta a karmester eztán a közönséget, jött Henry Mancini örökzöldje, jobban mondva örökrózsaszínje, a Pink Panther főtémája. Ennek zenekari átiratáról sem készült az alkalomra dokumentálás, ha „jól tévedünk”, akkor Constantin Rusnac (sz. 1948) moldovai zeneszerző (számos film- és más szórakoztató zenei átirat készítője) jegyzi, a kisinyovi konzervatórium egyik korábbi rektora. Végezetül Bizet/Guiraud no. 2-es Carmen-szvitjéből szólt a Habanera, ha igaz, szintén előbbi hangszerelő vonósadaptációjában.

A közönség szeretett volna több zenét, a némileg tartósabb taps inkább ennek szólt. Nyilván ezt a hosszabbítást a megváltott belépőjegy függvényében is igényelte volna a publikum, de ráadásként még egyszer csak Mancini párduc-muzsikáját hallhatta, amiben, ne feledjük, külön előírt jazzes hegedűszólót játszott Nagy Kálmán (jól ihletettet), aki ezen a koncerten több fronton/szerepkörben volt kihasználva: mint kamarazenekari és szólamvezető, mint koncertező szólista, s végül zenekaron belüli szólót szolgáltató.