Közéleti tevékenység a maradandóság jegyében

Pap István

– Hogyan kezdődött közéleti munkássága?
– Egyszerűen belenőttem. A közéletbe akkor léptem be, amikor fiatal újságíróként megbíztak az Ady Endre Irodalmi Körnek az irányításával. Az Ady-kör már működött, amikor Lakatos András, a Fáklya akkori főszerkesztője megmegbízott ezzel a feladattal. Ő fiatalítani akart a lapnál, ezért meg akarta tudni, mi folyik az Ady-körben. Én akkoriban érkeztem haza Kolozsvárról az egyetemről, ahol öt évig a Gaál Gábor Irodalmi Körnek voltam a tagja. És én semmi mást nem csináltam, mint a kolozsvári irodalmi kör modelljét megpróbáltam átültetni váradi viszonylatba, és ez sikerült is. A körben jól fogadtak. Nagyon hamar rájöttek arra, hogy ebből csak nyerhetnek, mert mögöttem állt a lap, és a kör időről időre publikálási lehetőséget kapott, az arra érdemes anyagokat, verseket, összeállításokat közöltük. 1971-ben kerültem a kör élére, és 1976-ig vezettem egy év megszakítással, amikor fent voltam Bukarestben a Ștefan Gheorghiu újságíró képzőben. Ez alatt az idő alatt megreformáltam a társaság működését.

– Miből állt a megreformálás?
– Én vezettem be azt, hogy felkértük a város egyik felkészült irodalmi személyiségét arra, hogy minden köri ülés előtt tartson egy-egy szabadegyetemi előadást, és utána kezdtük el a műhelytevékenységet. Egymás után hívtam meg Nagyváradra egykori kolozsvári történész tanáraimat. Amikor otthagytam az Ady-kört, már olyan erdélyi viszonylatban jelentős fórummá vált, hogy a meghívottaknak számított megtiszteltetésnek, hogy meghívták őket ide. Az Ady-körrel párhozamosan a 70-es évek második felében nőtte ki magát az Irodalmi Kerekasztal, amit Robotos Imre hozott létre és Bölöni Sándor, a nagyváradi színház magyar tagozatának irodalmi titkára futtatott fel. Amikor Bölöni Sándor meghalt, szinte természetes módon engem választottak meg, és 1982 augusztusában én vettem át az irodalmi kerekasztal irányítását, ami 1985-ig, a betiltásáig működött. Időközben, még 1982-ben engem eltávolítottak a laptól, és ez már egy komoly figyelmeztetés volt, hogy a rendszernek problémája van velem. 1983-ban már nem kaptam útlevelet, ami szintén nyilvánvaló figyelmeztetés volt a szervek részéről.

– Mivel váltotta ki a rendszer és a titkosszolgálatok haragját? 
– Feltehetően azzal, amit csináltam. Az irodalmi kerekasztalt 1985-ben szüntették be, akkor én már a színház magyar tagozatának az irodalmi titkára voltam. Három évig szépen ment, olyan rendezvényeink voltak, hogy ahogy mondani szokás, még a csilláron is lógtak. Hát persze, hogy ez szemet szúrt a szerveknek. Amikor benyújtottam a 1986. évi évad repertoárját, megkeresett egy delegáció, és azt mondták, hogy az Irodalmi Kerekasztal nem folytatódhat úgy, ahogy eddig ment. Tulajdonképpen azt várták el tőlem, hogy román nyelv- és irodalom kurzussá alakítsuk át, amiről tudták, hogy én ezt nem vállalom. És onnantól kezdve meg is szűnt az Irodalmi Kerekasztal.

– Az Irodalmi Kerekasztal megszűnésétől a rendszerváltásig hátralévő négy évben milyen közéleti jellegű tevékenysége volt?
– Az Ady Endre Körtől továbbra is megkerestek, hogy kiket lehetne meghívni előadónak, és végeztem az irodalmi titkári munkásságomat. Zilahy Lajost 40 év után visszahoztam az erdélyi magyar színpadokra. Zilahy Lajos nem a magyar drámaírás 20. századi csúcsa, de egy jó tollú mesteremberként megírta a Fatornyokat, amelynek az alaptematikája a vegyes házasságok elleni fellépés. Zilahy tollhegyre tűzte a sváb-magyar vegyes házasságokat, mert ebben a fasizálódás veszélyét látta, de az áthallás annyira nyilvánvaló volt az akkori erdélyi helyzetre.

– Hogy engedték át a cenzorok azt a darabot?
– Úgy írtam meg a referátumot, és hazai szerzőként mutattam be. És amikor lejött az illetékes a minisztériumból a kritikai főpróbára, akkor már készen volt minden. A darabban megjelenik egy magyar cserkész és eléneklik a magyar cserkészindulót is. El sem lehet mondani ma, mit jelentett ez akkor. Minden évadra jutott egy-egy érdekes premier. Elődöm a színházban, Bölöni Sándor indította el a Csurka István-ciklust, és én folytattam ezt. Én 1982. október 5-én léptem be a színházhoz, és 1985. október 15-én volt az első premierem, ami Csurkának a Deficitje volt. Értelemszerűen ehhez az előadáshoz nekem nem volt közöm, mert az előző időszakban alakult ki annak az évadnak a műsorrendje, de az utána következő két Csurka-darab, a Szájhős és az Eredeti helyszín már az én időszakomban jött ki. Megpróbáltuk bemutatni az általam legtöbbre tartott Csurka-darabot, a Házmestersiratót is, de ezt már nem engedték, sőt, akkor már Csurka István minden darabját letiltották. Továbbra is segítettem az Ady-körnek meghívott előadókat lehívni Nagyváradra, de irodalmi titkárként a fő tevékenységem az évadtervek elkészítése és a repertoár összeállítása volt a művészeti tanáccsal közösen. Emellett a műsorfüzetek összeállítása is az én feladatom volt, amelyeket úgy szerkesztettem meg, hogy azok már-már megközelítették a színházi folyóirat kategóriáját.

– Eljött a rendszerváltás. Hogyan csöppent bele a szabad politikai életbe?
– 1989. december 22-én délelőtt az Aradi úti nyomdában voltam. Amikor jöttem haza a nyomdából déli tizenkettő körül, a villamosban már hallottam suttogást. A feleségem is hazajött a munkahelyéről, a leeresztett redőnyök mögött néztük a tévét, és láttuk, amikor az a bizonyos helikopter felszállt (a Ceaușescu-házaspárt menekítő helikopterről van szó – szerk. megj.). Akkor megmozdult bennem valami, hogy nekem is kellene valamit csinálnom. Először visszamentem a nyomdába barátommal, Varga Gáborral, hogy felajánljuk a munkánkat, de nem engedtek be. Később felmentünk Gittai István költő lakásába, ott hallottuk Domokos Géza nyilatkozatát, hogy Bukarestben megalakult a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Ez volt az a pillanat, amikor megvillant előttünk, hogy ezt kell csináljuk. Készítettünk egy jegyzéket azokról a váradi magyar értelmiségiekről, akiket hazamenve értesítsünk arról, hogy találkozzunk másnap a székesegyház előtt a Szent László-szobornál, és alakítsuk meg az RMDSZ megyei szervezetét. Másnap meg is fogalmaztuk a szervezet megalakulásáról szóló nyilatkozatot, és én lettem az ideiglenes elnök. Mindössze két és fél évig voltam RMDSZ-politikus, ebből majdnem két évig voltam megyei elnök.

– Nemcsak a megyei szervezet megalapításában, de az RMDSZ első kongresszusának megszervezésében is nagy érdemei voltak. Miért pont Nagyváradon szervezték meg az első kongresszust?
– Az RMDSZ 1990. februári sepsiszentgyörgyi ülésén bejelentkeztem a kongresszus megtartására, és bejelentkezett Csíkszereda is, de végül mi kaptuk meg a szervezés jogát, és 1990 végén megtartottuk a kongresszust. Mikor ez a döntés kijött, akkor Ion Iliescu, aki akkor ideiglenes államfő volt, lejött Nagyváradra, hogy rávegyen minket arra, hogy ne itt szervezzük meg a kongresszust, hanem Csíkszeredában, mert itt a határ, és emiatt aggódott. Az volt az egyik legkeményebb tárgyalásom. Azt mondtam neki, hogy ő az államfő, hatáskörében áll hatalmi szóval letiltani, de mi magunktól nem engedünk, és végül úgy álltunk fel az asztaltól, hogy a kongresszus itt lesz. Egy hónappal voltunk ekkor a fekete március előtt, és nem tartom kizártnak, hogy Iliescu komolyan félt, de én bíztam a váradiakban, hogy itt nem lesz semmilyen gond, és nem is lett. A kongresszus jelentősége abban állt, hogy legalitásba helyezte az RMDSZ-t.

– Milyen megvalósításai vannak megyei elnöki tisztségének idejéből?
– Elsősorban a Bunyitay közkönyvtárat említem, ami máig is a szívem csücske, és azóta is büszke vagyok rá. Érkeztek a segélyek az RMDSZ nagyváradi székházába, és érkezett a rengeteg könyv. Arról tudtunk, hogy máshol terítik a könyveket, de én a megelőző rendszerben szenvedtem a magyar könyvek hiánya miatt, ezért azt mondtam, hogy minden egyebet terítünk, de a könyveket nem, azokat tartsuk egyben. A megyei elnökség felkarolta az ötletemet, és akkor kezdődött el a könyvtár létrehozásának a folyamata. Akkor már tudott dolog volt, hogy Tempfli József atya lesz a római katolikus megyés püspök, ezért megkerestem őt is, aki támogatta az ötletet. 1990. november 19-én meg is nyílt a könyvtár. Szimbolikus jelentőségűnek tartom, hogy az RMDSZ első munkakönyves fizetett alkalmazottai a könyvtárosok voltak.

– A Bunyitay Vince Közkönyvtár ma is működik. Ugyanilyen maradandó a Festum Varadinum, amelynek létrehozásában szintén jelentős szerepe volt. Kérem, idézze fel ennek részleteit.
– Közeledett az 1992-es év, ami több szempontból is évforduló volt: 800 éve létezett Nagyvárad a dokumentumok tanúsága szerint és 300 éve szabadult fel a török uralom alól. 1991. január 1-jén leültem és megfogalmaztam a Varadinum ünnepség tervét. Azt a dokumentumot tekintem a Varadinum rendezvénysorozat születési bizonyítványának, mert alapjában véve a Varadinum most is azt az elképzelést követi, amit én akkor papírra vetettem. Január 4-re hívtam össze egy grémiumot, amelyben benne volt a két püspök, Tempfli József és Tőkés László, ők hozták magukkal Fodor Józsefet és Veres-Kovács Attilát, az RMDSZ részéről ott voltunk Varga Gábor és jómagam, és Nagyvárad nevesebb értelmiségi személyiségei közül is hívtunk néhányat, Implon Irén, Indig Ottó, a Jakobovits házaspár volt ott. Őket már vártam egy nyilatkozattal, amit el is fogadtak, és ami nyilvánosságra is került. A magyarországi lapok is lehozták a nyilatkozatot, hogy megalakult a Varadinum kuratórium, amelynek a feladata lesz az 1992-es rendezvénysorozat megszervezése.

– Ön szerint mit jelent most, harminc év után a Festum Varadinum a bihari és a partiumi magyar közösségnek?
– Azt jelenti, aminek szántam annak idején: az identitástudat megőrzésének eszköze és annak kifejeződése, hogy ne mindig csak a földet nézzük, hanem emeljük fel a fejünket, és mutassuk fel azt, amik vagyunk. Ennek lényegére nagyon hamar rájött a Vatra Românească is (szélsőségesen nacionalista, magyarellenes szervezet – szerk. megj.), és megpróbálták gátját vetni, de nem sikerült.

– RMDSZ-elnöksége idejéből milyen megvalósítását emelné még ki?
– A Petőfi-szobor felállítását. A szobrot ajándékba, készen kaptuk. Korábban valahol a Bunyitay-ligetben állt eldugva, míg el nem bontották. Ahol a szobor most áll, ott a Szigligeti Ede-szobor volt előzőleg. Mikor 1920-ban elvitték a Szigligeti-szobrot a színház elől, akkor tették oda, ahol most a Petőfi-szobor van. A harmincas évek közepén aztán onnan is elvitték a Szigligeti-szobrot, de a földfelszín mutatta, hogy valamikor ott volt valami, és ezt követően alakult ki az a városi legenda, hogy azon a helyen valamikor Petőfi Sándor szobra állt. Én is erre alapozva szereztem meg a Petőfi-szobor avatásának az engedélyét. 1990. március 19-én és 20-án volt Marosvásárhelyen a fekete március. Közeledett annak az eseménynek az első évfordulója, és az egész ország attól félt, hogy megint valami hasonló szörnyűség fog történni. Ezért az volt az általános elvárás, hogy március 15-ét a magyarság zárt térben ünnepelje 1991-ben. Erre mi Petőfi-szobrot avattunk szabadtéren háromezer ember jelenlétében. Egy engedményt tettem a megyei vezetőségnek, mely azt kérte, hogy ne március 15-én, hanem 16-án avassuk fel a szobrot. Ez még jó is volt, mert 15-e péntekre esett, így sokan nem tudtak volna eljönni a szoboravató ünnepségre azok közül, akik 16-án, szombaton eljöttek. De 15-én is ünnepeltünk: megkoszorúztuk Rulikowski sírját, majd a Nicolae Bălcescu szobornál és Szacsvay Imre szobránál is koszorúztunk, este pedig gálaműsor volt a székház nagytermében.

– Van még egy megvalósítás, amelynek létrejöttében ön is részes volt. Ön tagja volt az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek, melynek az volt a feladata, hogy megalkossa a demokratikus Románia alaptörvényét. Az RMDSZ-frakció mivel járult hozzá az Alkotmányhoz?
– Az alkotmányozás mindennapi munkájában magam nem vettem részt, mert nem olyan volt a parlamenti munka struktúrája. Az igazság az, hogy ott jogászokra volt szükség, én pedig általános politikai meglátásommal vettem részt a frakció tevékenységében. Az alkotmányozás sok problémát hozott, de adott esetben háttérbe szorult a napi törvénykezés és az általános politikai hangulattal való küzdelem miatt. A parlamentben a Nemzeti Megmentési Front abszolút többségben volt, de nagyon széles reprezentációval rendelkezett a Vatra is. Ráadásul a Front egy jelentős hányada szimpatizált a Vatrával, melynek egyik alapvető célkitűzése az RMDSZ betiltása volt. Pokoli napokat éltünk meg a román parlamentben. Mi azt a két évet örökös defenzívában töltöttük, akkora nyomásnak voltunk kitéve, ami ma már elképzelhetetlen. Az volt a lózung, hogy etnikai alapon szerveződő pártnak nincs helye Románia politikai életében. Nagyon nagy eredmény, hogy sikerült megakadályoznunk azt, hogy ez a kitétel bekerüljön az Alkotmányba.

– Hogyan folytatódott politikai karrierje?
– 1991 szeptemberében úgy éreztem, hogy elfogyott körülöttem a levegő a Bihar megyei szervezet élén, és úgy gondoltam, nem tehetek mást, mint hogy lemondok. Maradtam parlamenti képviselő a mandátumom végéig, a választmánynak is tagja maradtam, és alkalmasint beszámolókat tartottam a parlamenti munkámról, de a viszony megromlott köztem és a vezetés között. 1992. október 16. az a nap, amikor végleg hazajöttem Bukarestből, onnantól kezdve nem foglalkozom politikával, és visszakerültem a színházpolitikába.

– A színház irodalmi titkáraként milyen közéleti jellegű tevékenységéről tud beszámolni?
– A színházhoz visszatérve elkezdődött a színháztörténészi munkám. 1998-ban volt a váradi színjátszás kétszáz éves évfordulója és 2000-ben lett száz éves a kőszínház. Erre a két évfordulóra nagyszabású ünnepségsorozatokat terveztünk, amiben partnerem volt Hajdu Géza társulatigazgató. Színre akartuk vinni a magyar drámairodalom három csúcspontját, a Bánk bánt, a Csongor és Tündét és Az ember tragédiáját. Hajdu Gézát 1997-ben leváltották, aminek nyomán én is visszaadtam társulatvezetői címemet, de addigra nagyon sok minden elő volt készítve, úgyhogy az utánunk következő színházvezetés megcsinálta az 1998-as és a 2000-es jubileumot is. Létrehoztuk Magyarországon a Magyar Játékszíni Társaságot, melynek alapítója és elnökségi tagja voltam. Ez a szervezet a Magyarország határain túli magyar színházakat fogta egybe, és azért jött létre, hogy a határon túli magyar színházakat segítse. Hajdu Gézával megpróbáltuk önállóvá tenni a magyar színházat, azaz leválni a románról, de ennek nem volt még meg a politikai háttere az 1990-es években, a nagypolitika nagyon kemény ellenállást tanúsított. De a leválás szándéka megvolt, ennek a dokumentumai is megvannak.

– Min dolgozik jelenleg?
– Könyveket írok. Megjelent köteteim száma elérte a húszat. Kétirányú a tevékenységem: egyrészt vannak a színháztörténeti munkáim, amire büszke vagyok, a másik irány a tényirodalom, amit újságírói mivoltomból örököltem át. Ennek jegyében írom a Bihar megyei RMDSZ korai éveinek történetét. Ez azért egyedülálló, mert nem tudok olyan megyei szervezetről, melynek kezdeti történetét ilyen alaposan megírták volna. Ezen dolgozom most, az utolsó fejezetet írom a harmadik kötetből, ami nagy valószínűséggel a Festum Varadinumon fog megjelenni.