Két gordonkás szólistával koncertezett a filharmónia

Tóth Gábor

A szólisták által hozott repertoár révén kissé vegyes palettájúra sikerült műsoron volt bécsi klasszika, velencei barokk, orosz romantika, francia későromantika, sorrendben: Mozart Don Giovanni-nyitánya, Vivaldi g-moll kétgordonkás versenyműve (RV 531), Csajkovszkij Anyeginjének II. felvonásbeli Lenszkij-áriája, valamint Pezzo capriccioja, op. 62, a szünetet követően pedig Franck d-moll szimfóniája.
Mostanában nem sikerülnek szerepbe rázódva ezek a műsorindító nyitányok a filharmónia koncertjein, még ha a frappáns Mozart-pengeélesítésre jelenleg meg is volt a jó szándék: egyesek feszült igyekezettel szóltak, mellettük mások pedig úgy, mintha még félig az öltözőből jönnének elő.
Marin Cazacu és Ștefan Cazacu – akiket előzetesünkben már bemutattunk – külön-külön és együtt is visszatérő vendégei a nagyváradi filharmónia koncertévadainak. Nehéz összetéveszteni Vivaldit és Csajkovszkijt, de azért a filharmónia néha szánhatna pár másodpercet rá, hogy a szólistáival egyeztessen, mielőtt fordított sorrenddel nyomtatja ki a műsorlapot. Cazacuék most a versenyművekben (kb. 500 különféléből 27 csellóra) rendkívül termékeny Vivaldi egyetlen két szólócsellós concertóját hozták el első darabként közös játékra. Ennek előadása a két generációt is képviselő híres bukaresti vendégművészekkel kapcsolatos várakozásokat kissé alulmúlta. Egyébként helyesen csembaló continuóval szólt, igaz jobb híján elektromossal – a billentyűknél ülő Garai Zsolt nevét említsük meg. A gordonkás szólisták részéről igen zavaró volt a virtuózabb szélső tételekben vissza-visszatérő bizonytalan vagy bátortalan hangszerkaparászás, a hangerő-visszafogottság pedig nem a terembeli távolság vagy feltételezett barokk hangzásideál miatt volt olyan amilyen, közelebbről hallgatva is ugyanolyan harmatosan szólt. A három tételből az érzelmesebbik lassú másodikban viszont már nemcsak fizikailag egymás mellé ültetve, de immár zeneileg megérkezve is együtt volt színpadon apa és fia. Felváltva következtek Vivaldi után a csellisták, és hallhatóan külön-külön több szabadsággal szóltak, mint együtt. Marin Cazacu egy gyermekkori élményét osztotta meg néhány szóban a közönséggel. Megtudhattuk, hogy ennek a bizonyos Lenkszij-áriának (Kuda, kuda...) a hallatán határozta el a hatvanas években a kisdiák Marin iskolába menet, hogy ő bizony előadóművész lesz – oszlopra szerelt közterületi ún. zenei propaganda hangszórókból szólt ez a baráti orosz mű. Mivel tenornak még zsenge volt az ifjú Marin hangja, a cselló mellett döntött. Innen indult tehát 66 esztendős korára is megmaradt lelkesedése a bukaresti Enescu-filharmonikusok zeneigazgatójának, a Bukaresti Zeneművészeti Egyetem tanárának, aki sok generációnyi fiatal csellista irányadója lett. Ahogyan az eredeti áriában Lenszkij eleveníti fel tovatűnt emlékeit, úgy most Cazacu tette ezt sajátjaival gordonkán. Ez a rövidke történet nyilván plusz nosztalgiatöltetet adott a darabnak, de ezt leszámítva is megérintő tolmácsolásban hatott fájdalmas-oroszos lemondó melankóliája. A 29 esztendős Ștefan Cazacu kétarcú kompozíció szólóját játszotta eztán, bár Csajkovszkij ún. szeszélyes darabjában (Pezzo capriccioso) talán kicsit markánsabb lehetett volna az a szeszély, de így is kidomborodott a felhősebb mélabújú kerettörténet, vele kontrasztban pedig a technikás futamok. A közönség igazán bőkezű volt tapsaival, ezért Cazacuék közösen két ráadást is adtak: a Vivaldi-darabbal kortárs (1720-as évek eleje) Jean-Baptiste Barrière kétgordonkás, no. 10-es, G-dúr szonátájának III., Prestissimo tételét, melyben ezúttal remekeltek ketten együtt, majd Rimszkij-Korszakov híres Dongójának kétcsellós letétjét, de ez a dupladongó már kicsit késő őszi erejű volt. Barrière egyébként a viola da gambával szemben a cselló népszerűsítéséért/standardizálásáért kifejtett munkásságáról ismert – Itáliához képest ebben fél évszázaddal voltak lemaradva a franciák.
Kár, hogy Jankó Zsolt kénytelen volt megszakítani az évadban mostanig kifejezetten zenekarcsiszoló jótékony hatással bíró Haydn-szimfóniák kizárólagos sorozatát (ősz óta hármat is vezényelt), de persze megérjük, hogy a december 10-én 200 éves César Franck kellett most a koncert második felének a főszereplője legyen, még úgy is, hogy ez a műve áprilisban szintén Jankó vezényletével felhangzott már itt. Franck, a párizsi St. Clotilde-bazilika egykori orgonistája "munkahelyi" alapanyagból is dolgozik, nyers-vakolatlan építőköveinek és gótikus sisakcsipkéinek most kifejezetten jót tett, hogy tavasz után újra egymásra rakosgatta őket a szimfóniában a zenekar. Sok áprilisban hallott görcs kilazult a műből, de a hajlékony francia invenciózussága körül megmaradt az a németes robusztus gesztusburok is, amely jelzi akár, hogy a liszti ihletéssel párhuzamosan Wagner vagy Bruckner is jelen volt még a 19. századvégi európai ízléspódiumon. Különösen tetszetős volt a mendelssohni hajózásérzéssel (Hebridák) induló harmadik tétel bátrabb tempóválasztása, még annak dacára is, hogy a lendület szele a zenekart veszélyesebb vizekre sodorta a szerzői ciklikus témarokonítás-magyarázások halmozásának némelyikénél.
Közönség valamivel több mint félháznyi volt. De ha már létszámról beszélünk, a zenekarban ismét hézagos volt a vonósrészleg (Csajkovszij 3 csellóval, Franck 3 bőgővel...), a szintén fogyó helyi fúvósok mellett pedig egyre több a hiányból-kényszerből meghívott, s így hétről-hétre változó külsős kiegészítő. Nem tudni szándékában áll-e az arra illetékeseknek, hogy végre gátat vessenek a zenekar további sunyi lebontásának, tartalmi és formai lefogyasztásának, vagy pedig ez a fokozatos morális és fizikai leépítés és lassú működési ellehetetlenítés marad az új irányított trend.