Hídvédő hősökre emlékeztek Váradon

Ciucur Losonczi Antonius

A nagyvárad-újvárosi Szent László-templom falán elhelyezett emléktábla annak a tizenkét mártírnak a tettét örökíti meg, akik 1944 őszén életüket áldozták a Körös-híd felrobbantásának megakadályozásáért.

Az egybegyűlteket Borsi Imre Lóránt, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnökhelyettese köszöntötte. Vonház Antal, a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének titkára kiemelte, hogy az emléktáblaállítás kezdeményezője annak idején néhai Pásztai Ottó, az egyesület alapító-elnöke volt. Arra hívta fel a figyelmet: a második világháború öldöklése a vége felé járt, amikor 1944. október 12-én a visszavonuló német egységek aláaknázták Nagyvárad összes hídját. Boér Péter tanár tartalékos tisztként, 51 évesen mint idős népfelkelő tizenegy társával együtt a Szent László téri híd őrzésével volt megbízva. Miután az átkelő felrobbantására vonatkozó parancsot nem hajtották végre, illetve meg akarták azt akadályozni, a németek gépfegyverrel lőtték le mindannyiukat a híd Bémer téri oldalán. Ezt követően felrobbantották a hidat – teljesen értelmetlenül, hiszen a többin átkelve már bejutottak az oroszok a városba. Az áldozatok két napig temetetlenül feküdtek a Körös-parton, majd Várad polgárai földet hantoltak rájuk. Csak decemberben exhumálták őket és helyezték el a temetőben. „Az emlékezet véges és ma már csak kevesen vagyunk a történelmi tanúságtételre. Éppen ezért hajtjuk meg tisztelettel a fejünket s adózunk kegyelettel mártír emléküknek” – fogalmazott Vonház Antal.

Meleg Vilmos színművész Rózsás József Magyar bakák dicsérete című költeményét szavalta, majd Botházy Nándor alprefektus szólt az egybegyűltekhez, aki a második világháborús katonai vezetők által írt jegyzőkönyveket, naplókat „fellapozva”, és Kormányos László történelemtanár Nagyvárad Krónikája című munkájából merítkezve idézte fel a 1944. október 10–12-én történteket. Gondolatait összegezve kijelentette: mi, nagyváradiak mindig ott voltunk, amikor a magyarságnak szüksége volt hősökre. Helytálltunk az igazán nehéz időkben, nem csüggedtünk és nem futamodtunk meg, ránk számíthatott a haza. De vajon, hogy állunk a jelennel? Miként és hogyan próbálunk felnőni, mi, egyszerű lakosai ezen városnak az elődök nagyszerű tetteihez? Mit teszünk azért a hétköznapokban, hogy közösségünk erősödjön? Elég-e az, vagy tehetnénk többet is? „Hiszem, hogy ha minden egyes nagyváradi lakos hozzáteszi azt a kis erőfeszítést, amit munkája, ereje és ideje enged, közösségünk hajója újra lendületet, erőt kaphat. Közösségünket együtt, összefogással minden nagyváradi magyar hozzájárulásával kell megerősítenünk, oly módon, hogy emelt fővel és lelkiismeret-furdalás nélkül mehessünk el hőseink tiszteletére emelt emlékműveink előtt” – mondta Botházy Nándor. Dr. Kovács F. Zsolt váradújvárosi plébános áldása után koszorúzással ért véget a megemlékezés.