Felpezsdítő hangulatot hozott magával Nagyváradra a Nat Osborn Band

Tóth Gábor

Az idén tíz esztendős band „őstagjainak” egy része a hivatalos beharangozóhoz képest is változott erre a körútra, különféle okokból, az eredeti felálláshoz képest más volt a gitáros, a trombitás, illetve egy tragédia is beárnyékolja közelmúltjukat, dobosuk tavaly elhunyt. A mostani konfiguráció tehát: a frontember Nat Osborn (billentyűk, ének), Fenyvesi Márton (gitár), Fabian Klimanek (trombita), Sławek Pezda (szaxofon), Mike Parker (basszusgitár), Piotrek Przewoźniak (dobok).

A New York-i Nat Osborn énekes előadó, dalszerző, hangszerelő, zenei rendező, producer, egyszerre több párhuzamosan futó projektben van jelen. A Nat Osborn Band, névadójának kereső személyiségéhez híven, szintúgy sok lábon áll, stilárisan, zeneileg, azaz sokarcú, de épp ebben a sokféleségben egységes olvasztótégelye mindenféle jó fűszernek. Nat Osborn írja magáról, hogy 11 éves korában Mozart-zongoradarabokat játszva időnként kedvtelésből megváltoztatta a hangokat, amire válaszul gyakorta kapott jókora ütéseket kezeire orosz zongoratanárától. Úgy tűnik, Nat tartja magát a szabadsághoz, valahogy most is mindent, amit komponál, hangszerel, énekel, játszik, valamilyen előzményből már eleve hoz magával, belső filtereken tovább-/átérlel, aztán hozzáérez. Minden, ami szól, valahonnan már ismerős, mégis így, a kritikusaik által emlegetett mindent magába szívó lüktető New York-i eklektikájában nem hat művien, hanem egyénien, akár azt érzi az ember, hogy Naték rétegzenei oldalról idéznek mégis olykor populárisabb érthetőségű műfajt, akár azt, hogy ellenkezőleg, a fogyaszthatóbb csomagolás irányából kalandoznak az alternatív és indie (mint individuális) választékosabb világába. Nat Osborn igazán nem tagad meg magától és a bandtől semmi jót, még azon az áron sem, hogy akár egy dalon belül is váltakozzanak a stiláris jegyek.

Ezzel a zenei hozzáállással pillanatok alatt átütően felpezsdítették a megtelt Moszkva-terasz közönségének a hangulatát. Igaz, ezek a pillanatok eléggé nehezen születtek meg, mert a meghirdetett este nyolcas kezdéshez képest jó 40 perces késéssel indult a koncert, ebből negyedórát még keresték a hangosítás arányainak beállítását is, aztán végül úgy a harmadik dalra sikerült megszokniuk, ráhangolódniuk.

Pillantsunk bele a sokszínűségbe, a teljesség igénye nélkül: a tangónak induló Siren-ben felcsattan pl. néhány western gitártorzítás is, a Harmony c. szerelmesdalból (a szerelem-téma egyébként sok számban visszatér még) végig kihallatszik az egészséges blues feeling soul-os hajlításokkal, de nagyszerűek a 70-es évek amerikai jazzét idéző fúvós nüanszok a Don’t Lie-ban, a They Don’t Tell You That kicsit rányit a Stevie Wonder-féle funk-világra, itt végre megmoccan egy impró, egy nagyszerű trombitaszóló. Aztán a következő dalban már hirtelen váltással egy déli Texas-rocktörténetbe csöppenünk, amiben megfér egy kivénhedt hippi balladaepizódja mellett egy kevéske House of the Rising Sun deklamáció is. „Kis” ugrással ismét New York jön, ezúttal a 20-as évek quickstep-ritmusérzésével és egy nosztalgia kvarcóra-muzsika dallamtöredékkel indul a Fire in the Wind, itt aztán a krakkói tenorszaxofonos, kelet-európai színeket is hozzáadva a közöshöz pörköl oda egy karcos szólót, amire végre fel is pattan táncra a széken már javában mozgók közül két vállalkozó szellemű résztvevő. Metálzenés dobalappal gerjed tovább a hangulat, miközben a Parker-basszus mindvégig profin stabil és dögös, illetve Nat fejhangjaiban mindig ott lebegnek azok a bizonyos Jamiroquai-záradékok. Végre elérkezik az est talán legsikerültebb, legegységesebb koncepciójú száma, a Cagey – érdemes meghallgatni a sima zongorás verziót is (megtalálható a világhálón), az talán még a hangszereltnél is többet mond –, szóval ismét egy szóló, egy gitárimpró Fenyvesi Mártontól, az eddigi finom munkák után egy keményebb arcot is mutató hard rockos beütéssel. Mindeközben megjön az est legnagyobb zenei meglepetése, egy szuperminőségű szájtrombita-szóló Nattől, tiszta Armstrong-minőségben (de itt inkább „lips-strong”). A Best I never had témájával kicsit visszaevezünk a szerelem lírai-ironikus vizeire, majd bolyongó lelkek kiürült világára is reflektál a The Real Thing, csipetnyit Billy Joel „New York State of Mind”-os elbeszélő stílusára visszahajazva. Ismét egy kiválóan hangszerelt és egységesre összerakott dal, a Roam, a 2018-as kislemezük „B oldala”, soul-popos áthallásokkal.

Egy biztos tehát, unatkozni nem lehetett, a közönség követelte is a ráadást. Naték a nagyszerű hangulatot nem akarták lehúzni magyarázkodással, de a Too Late c. első ráadás kimondatlanul is a tavaly 35 évesen, a pandémia miatt elhunyt dobosuk, Damian Niewiński számára szólhatott most. Az egyszerre lírai és karcos encore után a közönség hangosan kérte a másodikat is, ez a No Reason lett, amire már mindenkit táncra, csápolásra hívott, állított fel Nat Osborn. Ezzel nagyjából 80 percet muzsikálhattak, mert épp amikor a buli beindult, akkor jött el az este tíz órai időkorlát, de aztán következhetett a beszélgetés, sörözés, eszmecsere, lemezvásárlás, dedikálás.