A közösségi ének identitáserősítő én-érzéséről a PMMC előadásán

Tóth Gábor

Tóth Árpád kórusszervezőt, karnagyot, egyetemi és középiskolai tanárt, zeneszerzőt, régi művek revitalizátorát látta vendégül műhelybeszélgetésre a Partiumi Magyar Művelődési Céh, Hang–Játék–Tér c. fiatal alkotókat bemutató sorozatában, június 28-án, kedden 19 órakor a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében. Az immár egy éve a PKE-n is tanító budapesti meghívottal itthoni kollégája, Lászlóffy Zsolt zeneszerző beszélgetett. Ezt követően Tóth Árpád és a PKE zene szakának elsőévesei Giovanni Croce A kakukk és a csalogány éneke című madrigálkomédiáját adták elő.

Tóth Árpád – a Magyar Zene Háza szerint (okkal) „az ország legszórakoztatóbb, legbeszédesebb ének-zene tanára” – 1982-ben született Budapesten, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen diplomázott, ugyanitt 2011-ben doktorált. A Kodály Intézetben és a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakgimnáziumban tanít, a világon számos országban tart zenei továbbképzéseket, a pedagógusi pálya mellett amatőr kórusokat vezényel, kezdeményezője és szervezője a Kórusok Éjszakájának, határon túl a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusának is hosszú ideig karnagya volt.

Lászlóffy Zsolt először a kórusszervező-karnagy Tóth Árpádot kérdezte, majd a zeneszerzőt, illetve a régi művek újraközreadóját. Tóth Árpád legismertebb, egyben legnépesebb énekkara a szójáték-elnevezésű Csíkszerda – a névadásban a csíkos ruhának és a szerdai kóruspróbáknak is szerepe van –, melynek, mint megtudtuk, felnőttkórusok, gyermekkarok és kamarakórus is részei, összesen mintegy 500 fő énekel ebben az önkéntes alapon működő nagyközösségben. Másik népszerű társulata a Mezítlábas Opera, számukra ún. eszköznélküli kórusoperát is komponált (A Hold gyermeke, 300 énekhangra), mint mondja azért, mert az emberek egyszerűen szeretnek játszani. „Zavarban vagyok, ha zeneszerzőként említesz” – reagált Lászlóffy Zsolt további kérdéseire Tóth Árpád, aki hozzátette, inkább olyannak tartja magát, mint az egykori barokk zenészek, akik olykor, ha a szükség úgy hozta, alkalmazott együttesekre, adott helyzetben vagy felkérésre komponáltak. Ez utóbbi módon alakult ki oratorikus zenéje is Koncsol László felvidéki költő Csontok c. versciklusára. Lászlóffy Zsolt provokálta további témára kiderült az is, hogy Tóth Árpád őszintén hisz az önkéntes alapon létrejövő művészetben, olyannyira, hogy mint mondta, a 21. században az önfenntartás egyre elengedhetetlenebbé válik már a művészetszerveződésben.

Amikor az emberek együtt énekelnek, akkor összetartoznak, erősebb az én-érzés – mesélte még Tóth Árpád, aki mint elmondta, az egész zeneiséget mindig is a vokalitás felől érezte, ezért kedveli repertoáron tartani, az érthetőség végett fordítani, felfrissíteni a kórusműfaj fénykorának művészetét, a késő reneszánsz és kora barokk időszakot. A szakmát hosszú időn át tanuló diplomás zenészek gyakorlati muzsikával, tanítással való kompromisszumokat követelő szembesüléséről szólva Tóth Árpád elmondta, e sok év képzés után „azon gondolkodunk: hogyan engedhetjük el azt a maximalizmust, amit tanultunk". A tanulhatóság az alapvető mérce akkor is, amikor egy-egy produkció előkészítésénél pl. nem Mozartra, hanem Gluckra, nem Bachra, hanem mondjuk Schützre esik a repertoárválasztása, derült még ki. Szó esett továbbá arról is, hogy egy budapesti srác, hogyan jön rá idővel, hogy az ének önmagában is identitásformáló ereje voltaképp milyen plusz lényeges tartalmakat hordoz a nyelv által például a határon túl.

Egy rövid aleatorikus kánonimprovizációs jellegű játékra is sor került a Tavaszi szélt a jelenlevőkkel közösen, belső kötetlenséggel is elénekelve. Végül a PKE zene szakának elsőéveseivel a jobb akusztika miatt az emeleti előtérben folytatódott az ének, „mert ott nagyon jól szól a hangunk” – mondta Tóth Árpád. Így is volt, nagyszerűen szólt Giovanni Croce A kakukk és a csalogány éneke című madrigálkomédiája, a szöveget magyar nyelvre a karnagy fordította, aki maga is énekelve irányította a kiskórust. A társadalomkritikai üzenetű, de szűkebb értelemben az elitista művészetszemléletet is allegorikusan bíráló kórusműben a csalogány és a kakukk kell versenyre, hogy kiderüljön, melyikük éneke a szebb, a döntőbíró pedig a szakmailag inkompetens papagáj. Jellemzően mindkét versenyző saját szempontját tartja kizárólagosnak, idézzük az egyébként hiteles fordítást szó szerint: Kakukk – „biztos e világon nincs más igazság", Csalogány – „tök hülye, ki azt hiszi, létezik itt szebb madárdal”. Nyilván borítékolható, hogy nem a képzettség, tehetség, virtuozitás a nyerő, hanem ha valaki képes mindig ugyanazt az egy elcsépelt szólamot szajkózni.

Viszonylagos szakmai jellegéhez képest egész sokan érdeklődtek a PMMC idén tíz éves, hagyományos Hang–Játék–Tér előadása iránt, mintegy 40 fő gyűlt össze az eseményre, melynek létrejöttét ezúttal is a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatta.