A meglepetés erejével: modernizmus Nagyváradon

Balogh Ágnes

– Miért éppen a két világháború közötti művészet?

– A kolozsvári Quadro Galériának ez alapprofilja. Székely Sebestyénhez éppen azért fordultam, mert mind a téma történetét, mind pedig annak gyűjtői hátterét nagyon jól ismeri. Azt pedig tudtam, főleg a helyi művészeti írók tevékenysége, illetve Maria Zintz művészettörténész könyvei nyomán, hogy a Körösvidéki Múzeum raktára rengeteg nem mindig látható kincset rejt. A két világháború közötti időszak iránti vonzalmam az váltotta ki, hogy megvan benne minden, ami az első háború előtti világot jellemezte, viszont lassan beérnek az életnek olyan technikai kellékei, amelyeket ma már természetesnek tartunk. Nagyon modern világ ez, de legalábbis az emberek igényei mindenesetre modernek. Ugyanakkor azok a problémák is ott vannak, amelyek a világnak a második háború utáni változásait készítik elő. Vagyis én úgy gondolom, hogy ha érteni szeretnénk azt, hogy hogyan jutott Európa oda, ahol most tart, akkor tanulmányoznunk kell a két világháború közötti időszakot. Az ebben a korszakban létrejött művészet pedig hihetetlenül gazdag. Stilárisan is, de szociális hátterét tekintve is. Rengetegen fordulnak a művészi önkifejezés felé, ráadásul egy olyan korszakban, amely – éppen átmeneti volta miatt – papíron nem lett volna alkalmas ilyen mennyiségű és mennyiségű alkotás előállítására.

– Ezt hogyan értsük?

– „A művészet szép dolog, de sok munkával jár” – mondják egy nevezetes német filmben. Ez azt is jelenti, hogy a munkát valakinek finanszíroznia kell. Érdekes módon éppen ekkor, a nagy gazdasági világválság és a politikai átrendeződések korában, amikor nem mindig volt pénz a művészet finanszírozására, mégis sokan fordultak a papír, a vászon és az ecset félé. Vagyis a korszak a lehetőségek dacára adott sok és minőségi művészetet az utókornak.

– Miért Váradra esett a választás azon nyilvánvaló tényem túl, hogy szívén viseli a város kulturális örökségét?

– Váradon a két világháború között sem valósult meg a műcsarnok építése, nem voltak nagyvárosi értelemben vett galériák, nem volt képzőművészeti folyóirat. A filmkölcsönzést vagy mai szóval kereskedelmet támogató filmes folyóirat volt, de ha egy képzőművész ki akart állítani, akkor ezt a kulturális alapítványok révén tehette meg, az ezek által szerzett, bérelt helyiségekben. Nem volt szervezett művészeti képzés, a művészek egymástól tanultak és a mecénásaik anyagi lehetőségeire és aktuális igényeire voltak utalva. Ennek ellenére a termelt anyag mennyisége és minősége impresszív.

– Kiket válogattak be az alkotók közé, és honnan érkeznek az alkotások?

– A kiállítási anyag mintegy fele a Körösvidéki Múzeum művészeti gyűjteményéből származik, a másik részét pedig magángyűjtők adták kölcsön a kiállítás három hónapjára. Nem tudtunk mindenkit kiállítani, aki Váradon élt vagy szocializálódott a két világháború között. Erre nem is lett volna lehetőség. Ezért olyan művészeket sorakoztattunk fel, akik a változásokra, az új szociális igényekre és az új művészeti irányzatokra a legfogékonyabbak voltak. A „modernizmus” éppen ezt jelenti, a fokozott szociális és stiláris érzékenységet, illetve a nyitottságot a legújabb művészeti kifejezésformákra. Ezért meglehetősen kevés a kiállításon a klasszikus akadémiai műfajokban készült alkotás, de kévés az impresszionizmus kedvelt plein-air-je is. Expresszionizmus, kubizmus, mágikus realizmus keveredik a képeken, és ha már olaszok, akkor ott van az aeropittura, a technika kritikai magasztalása a harmincas évek egyik sajátossága. A főbb alkotók pedig Balogh István, Dömötör Gizella, Grünbaum Ernő, Leon Alex, Mund Hugó, Ruziscskay György. Balogh, Grünbaum és Leon Alex grafikái egészen magas minőséget képviselnek a korban. Közülük többen voltak intenzív kapcsolatban a helyi nyomdaiparral, dolgoztak is annak kereskedelmi ágazatában, miközben így jutottak hozzá a sokszorosító grafikai lehetőségekhez. Összetett, izgalmas és sokszor szomorú sors várt ezekre a tulajdonképpen egymástól elszigetelt, de mégis nagyon hasonló hévvel dolgozó művészekre. Ezért is érdemes legjellegzetesebb munkáikból néhányat megmutatni a közönségnek.

– Van esetleg személyes kedvenc?

– Erre könnyű válaszolnom. Leon Alex, vagy eredeti nevén Lőwinger Sándor képei elképesztőek. Nem annyira a témák nyűgöznek le, hanem az a rajztehetség, amelyet birtokolt. Nem minden a rajztudás, de ilyen magasságokban a hátán tud vinni egy teljes életművet.

– Hogyan ajánlaná a kiállítást egy mondatban a művészetkedvelő váradi – és nem csak – közönségnek?

– Ki gondolná néhány szakemberen kívül, hogy Váradon a két világháború között a legmodernebb felfogású képzőművészek működtek? Remélem, hogy ezután a kiállítás után mindenki.