Hagyományőrzők találkoztak Hegyközkovácsiban

Kiss Ferenc Zsolt

A hegyközkovácsi Varga Vilmos Művelődési Otthon volt a helyszíne a május 14-én megrendezett XII. hajdú és kuruc vallási-történelmi-ősművészeti értekezletnek. Az eseményt rövid áhítat vezette be, melyet nagytiszteletű Oláh Attila parókus lelkész (Tépe – Magyarország) tartott. Ezt követően Vadász István hagyományőrző dandártábornok (Tépe) köszöntötte az egybegyűlteket, és figyelmükbe ajánlotta a soron következő előadásokat, elsőként éppen Oláh Attila értekezését Bocskai István és a hajdúk győztes szabadságharcáról. Ebben különös hangsúlyt kapott Bocskai tetteinek, eredményeinek késői korokra terjedő hatása. Mint egy helyütt megjegyezték róla: „…nem anyagi haszonért, hanem a lelkiismeret szabadságáért fogott fegyvert”. Ehhez kapcsolódott nemzetes Meleg Vilmos első megszólalása, illetve szavalata: újólag megemlítette a készülőben lévő, Bocskai Istvánról szóló színdarabot – szerzője Fülöp Antal –, amely méltóképpen elhelyezheti őt a történelmi személyiségek sorában; s mintha önkéntelenül törtek volna elő Váci Mihály Még nem elég című versének sorai. Ez az érzés, mármint az, hogy a szavalatok rendjét a hevület vezérli, a hallgatóságban az egész rendezvény során fennmaradhatott. Elhangzott még Kányádi Sándortól a Szürke szonett, valamint Juhász Gyulától a Madách kardal.

Rákóczi szabadságharcáról szólt a következő előadás, melyet dr. Nagy Attila főorvos, közíró, hagyományőrző ezredes (Debrecen) tartott; s ami ennek során leginkább meggondolásra bírhatta a jelenlevőket, az a történelem irodalomban való leképezése; minthogy utóbbi nemcsak száraz adatokat közöl, hanem a megélteket összegzi, biztosabb ismereteket nyújt az utókornak. Ámbár a maiak is beleélhetik magukat bizonyos történelmi helyzetekbe, és az sem lesz hazugság, semmi esetre se közömbös; erre való példa a nem túl rég íródott történelmi dráma, melyet Istennel a hazáért címen a már említett szerző, Fülöp Antal vitt papírra, Rákóczi és Mikes naplójára alapozva, illetve Meleg Vilmos dramaturgiai iránymutatását figyelemben tartva. Eme frissnek mondható darab részleteit megismerhettük Meleg Vilmos és testvéröccse, Meleg Attila előadásában. Bárcsak a teljes színdarabot is láthatnánk valamikor.

Ha nem is a maga rendjén, megemlítendő, hogy egy-egy előadás, szavalat, felolvasás között Thurzó Sándor József brácsaművész szolgált zenei élménnyel. Elhangzott Bartók Bélától az Este a székelyeknél, egy kisebb válogatás Lavotta János Felvidéki népi dallamai közül és Charlotte Hampe Barokk táncok című műve.

A Varga Vilmosról elnevezett művelődési otthonban találkozott az irodalom, a zene és a képzőművészet, szóval mindaz, ami egy színházi előadásnak is a része. – Ez már Meleg Attila bevezető gondolata vitéz Bányai Szabados Katalin képkiállításához. Beszélt a művésznő gazdag pályájáról, kettejük ismeretségéről, de sajnos magáról a tárlatról nemigen esett szó. Pedig ez is megérdemelne legalább egy élményszintű beszámolót. Én ezt azzal pótlom, hogy megkísérlem leírni a leginkább tetsző képet: keskeny út vezet egy emelkedőn, kétfelől sűrű növényzet, az égbolt borús, de mégis a látóhatár vonalán fehérlik, dereng egy kereszt; nem tudni hogyan, mi által kerül az oda; talán egy templom áll a messzeségben, vagy egy furcsa égi jelenség van kibontakozóban; a kép címe: Az ég felé.

Következett Fábián Tibor könyvbemutatója. Az Ilyenek voltunk címmel megjelent, tárcanovellákat tartalmazó kötetet Gellért Gyula méltatta, mindjárt az elején Féja Géza gondolatát idézvén: „Az ember szeret visszatérni oda, ahol sokat örült, de még többet szenvedett…” S valóban, ezzel össze is foglalta e kötet tartalmát. Maga a szerző is a fel-feltünedező emlékek fontosságáról beszélt; ez otthonosságot teremt az embernek, s még a mások élményei nyomán is visszakerülhet (mármint az olvasó) a valaha általa képződött világba. Hogy ez miként is működik, arra Meleg Vilmos próbált példát hozni, felolvasván egy elbeszélés részletét.

Azonban: „Van-e szebb dolog, mint szép ifjú hölgyeken, szép ruhákat megcsodálni?” – E szavakat már Szilágyi Irén ruhabemutatóján hallhattuk Meleg Vilmostól, aki röviden csak felvezette a kézműves alkotó előadását a szűrről. Megtudhattuk, hogy ezen ősi viselet egykor átment a polgári divatba, éppen Nagyvárad volt ennek mintegy útjára indítója, és éppen itt veszett ki e gyönyörű viselet leghamarabb. Nemcsak férfi, de női viselet is volt egyben, s utóbbi darabjait, Szilágyi Irén alkotásait valóban megcsodálhattuk élő személyeken. Innen az értelme a napközben sokszor hangoztatott szónak: divatbemutató! Mert, ahogy láttam is, e ruhák némely darabja a manapság elfogadott viseletekhez is illik.

Még egyperces csenddel emlékeztünk a közelmúltban elhunyt hagyományőrző társakra, amint Gellért Gyula fogalmazott: „Isten áldja emléküket, cselekedeteiket.” Majd következett az ebéd, és az eközben megejtett borismertető, borkóstolás, melyet Homonnai Gábor főborász, hagyományőrző ezredes vezetett, megismertetvén az érdeklődőket – és a szomjazókat – a környékbeli régtől termelt, illetve újonnan felkapott nedűkkel. A hangulatot fokozván, Meleg Attila elszavalt két bordalt Petőfitől és egyet, a leghíresebbet (Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz) Csokonai Vitéz Mihálytól. És kis idő múltán, a látogatók az elsőnek említett költő egy sorát, tanácsát utánozták: „kihörpintik boraikat…”