Múlt és jelen húsvéti hagyományai Újpalotán

Pikó Stefánia

Újpalotán jártunk, a bár nem bizonyított, de tagadhatatlan német precizitással megtervezett, kereszt alakú faluban, melynek középpontjában áll az egyetlen templom, a római katolikus, amelyet az 1800-as években építettek. A falu történetéről, a német közösség részben fennmaradt, részben eltűnt húsvéti szokásairól a helyi lakosok meséltek. „Az első 25 családot, azaz 125 főt 1786-ban telepítettek ide Németország különböző pontjairól, később, miután gróf Frimont János Mária idekerült, további telepeseket hozott. Frimont, aki szép karriert futott be a hadászatban, halálakor az Osztrák–Magyar Monarchia haditanácsának elnöke volt, véleményem szerint közösségé formálta a helyi németeket. Ő építtette meg a templomot is a közösségnek, addig Nagyváradra jártak a hívek” – magyarázta K. I. újpalotai német lakos. A templomot kereszt alakúra építtette, annak az érdemkeresztnek a mintájára, amelyre a legbüszkébb volt.

„A nagyhét a virágvasárnap előtti péntekkel kezdődött, amit mi úgy nevezünk, hogy »Fájdalmas péntek«. Ezen a pénteken az emberek elkezdtek feketébe járni, nem mostak, nem takarítottak, nem fogták be a lovakat, nem dolgoztak, legfeljebb az otthoni sepregetés volt a megengedett. A böjtöt szigorúan tartotta mindenki” – mesélte K. I. és édesanyja. Virágvasárnapon a barkaszentelés után Újpalotán szokás a halottakat is felkeresni, egy-egy öl szentelt, szalaggal megkötött barkával vonulnak ki a temetőbe, és az elhunyt rokonok, barátok, ismerősök sírjára helyezik őket. A nagyhétben szerdától péntekig a Lamentációk vagy Jeremiás siralmaiként ismert ájtatosságra jártak, ami délelőttönként volt, kivéve pénteken, amikor délután tartották, a délelőtt tíz órakor kezdődő körmenet, passió miatt. Nagypénteken az addiginál is szigorúbb szabályok voltak érvényben, a körmenet előtt reggel nem raktak tüzet sem a házakban, legfeljebb ott, ahol nagyon kicsi gyermek lakott, és muszáj volt. „A körmenetről hazajöttünk, mindenki kapott pirítóskenyeret, ami a spóron készült, olajjal és hordós savanyúkáposztával, és ez volt a nagypénteki ebéd, semmi más, se bor, se pálinka” – mesélte az idős asszony. Nagyszombaton reggel volt a templomkertben rendezett tűzszentelés, amikor a paptól mindenki kapott egy kis darab parazsat, amit aztán otthon a kútba dobtak – ez azt jelentette, hogy a víz, amit a család egész évben fogyaszt, meg van szentelve. Nagyszombaton „jöttek vissza” a harangok, melyek csütörtökön „elmentek”. „Nagymamám mindig azt mondta, hogy a harangok Rómába mentek a sonkáért, mi pedig, gyerekek, szombaton azt lestük, mikor hozza a sonkát” – emlékezett vissza K. I. édesanyja. Szombat este általában már megtartják a feltámadási szertartást, amikor lobogókkal vonulnak fel, sorban: a ministránsok a kereszttel, a gyerekek, a férfiak kék zászlóval, a pap a szentséggel, fehér zászlókkal és a többi ministránssal, csengővel, aztán az asszonyok fehér zászlóval, és a vége felé piros zászlókkal. Ezek a zászlók máig megtalálhatók a templomban. Egyébként a templomból való ki- és bevonulás, illetve az, hogy kinek hol a helye, szintén a német precizitás és fegyelem jeleként, meg volt szabva, és egészen sokáig nagyjából be is volt tartva, és csak az elmúlt néhány évben kezdett el valamelyest felbomlani a rend.

A húsvéti ételszentelés után – amire sonkát, bárányt, tojást, kenyeret, üres kalácsot vittek – hazamentek, és a család minden tagja kapott egy-egy falatot mindenből. „Arra is mindig nagyon vigyázunk, hogy a morzsákat se szórjuk el, hiszen megszentelt ételről van szó” – tette hozzá K. I. Ezt régebben papíron gyűjtötték és tűzbe dobták. A megszentelt kenyérből a jószágok is kaptak – persze, nem a kutya és a cica, hanem a lovak, tehenek, a kecskék és a bárányok, csakis a haszonállatok.

A húsvéti locsolás hagyományát máig tartják, annak ellenére, hogy ez egyébként Németországban nem szokás, a nyugati barátok, ismerősök pedig gyakran épp emiatt a kedves szokás miatt szeretnek idelátogatni. K. I. dédnagymamájának idejében a falu megfogadta, hogy húsvét harmadnapját is megtartják, ugyanis addig gyakran előfordult, hogy keddenként, amikor húsvét után ismét kimentek az emberek dolgozni a határba és beindult az élet, valami oknál fogva tűz tört ki egy-egy háznál, mindig ezen a napon. A háztetők nádból voltak, ezért egy-egy ilyen tűz nagyon nagy veszélyt jelentett, egyik évben majdnem egy egész sor ház leégett; ekkor fogadták meg, hogy tartani fogják húsvét harmadik napját úgy, mintha az vasárnap lenne, és onnantól kezdve nem is voltak tűzesetek. Így a jelenben is tartanak kedden ünnepi misét a templomban, és aki csak teheti, tartja magát ahhoz, hogy Fájdalmas péntektől kezdődően nem dolgozik. Könnyes szemmel mesélte az idős asszony, hogy 1960-ban nagy gazdagság volt, három istállója volt a falunak, ebben az évben történt, hogy nagyszombaton valakik dolgoztak a faluban, húsvét harmadnapján pedig, kedden délben az istálló leégett. Éppen abban a pillanatban dőlt össze, amikor az utolsó ember az utolsó lóval kijött.
Az újpalotai húsvéti ünnepkörhöz hozzátartozott, hogy keddenként a lányok locsolták a fiúkat, ma azonban ezt már nem igazán tartják; született azonban egy új hagyomány, a tojáskeresés, amit a falu óvodásai, iskolásai és az idelátogató rokonok gyermekei is nagyon szeretnek – olyan év is volt, amikor összesen 400 tojás keresésére indultak a kicsik.