Mozarttal indult a filharmónia Tavaszi Fesztiválja

Tóth Gábor

Nagyjából félszáz hallgatónak szűk háromnegyed órás koncertet tartott kedd este a filharmónia 20 tagot számláló vonószenekara, egy „pengetős” hangszerrel is kiegészülve a Mahler-tételre, Szabó Kinga, a kolozsvári filharmónia hárfaművészének kísérő vendégjátékával. Itt jegyezzük meg, a nagyváradi filharmóniának nincs saját, alkalmazott hárfása, ahogy emlékszem sosem volt, miért is lenne, ha egy ilyen poszt létrehozása hozzáértő felsőbb illetékeseknek úgysem számít…

Mozart 16 évesen írta azt a három divertimentót, amelyek közül most a két szélsőt (D-dúr és F-dúr) hallhattuk, tele a fiatal salzburgi zeneszerző elmés, fényes ötleteivel (némelyik Haydn-hatásra). Ezek a darabok vonósnégyesre keletkeztek, az előadói gyakorlat utóhagyománya pedig vonós kamaraegyüttesre is kiterjesztette őket; talán nem is telik el évad úgy, hogy ne hangozna el valamelyik egyszer vagy akár kétszer is a váradi filharmóniában. Vonószenekari koncerteket szokás dirigens nélkül is intézni, de ez alkalommal kivételt tett a filharmónia, hiszen Ciprian Marinescu hegedűművész, aki már hosszabb ideje a karmesterséggel is foglalkozik, 2010 óta e fesztivál kezdeményezője és fő hajtómotorja, emellett a zenekar jó barátja és tiszteletbeli kollégája. Ciprianról elmondtuk már az előzetesben, hogy bő két évtizede él Japánban, Oszakában, ott népszerű hegedűtanár (sok fiatal tehetséget felkarol és indít európai koncertezési lehetőségek felé), továbbá kamarazenekart alapított és vezet (Harmonious Chamber Orchestra).

A koncert legelején, a D-dúr divertimento első tételének kezdetén nem volt még egyértelmű, hogy vonóskar és karmester közül ki kit vezényel oda-vissza tempókeresgélés tekintetében, de rövid idő alatt aránylag helyrerázódtak a dolgok, egy-két későbbi egymásra nem találást leszámítva. A most elhangzott repertoár bejáratottnak számít, de azért mondjuk el, hogy a vonósok közül ezzel a keddi fellépéssel és a csütörtöki szimfonikussal együtt többeknek akadt erre a hétre két koncertnyi munkája. Mahler önálló zenekari darabként is kedvelt szimfóniatétele, az Adagietto kontrasztként volt beépítve a két derűs Mozart-divertimento közé, azonban a mostani, óvatos felolvasószínház jellegű interpretáció nyomán kevés jött felszínre abból az éteri, intim légkörből, amit ez a világegyetem végtelenjében önmaga létezésére választ kereső mahleri zene valójában képvisel. Ciprian Marinescu középutat választott itt tempóban a kevéssel több mint 11 perccel, hiszen a gyorsasági és lassúsági „rekordot” is egy-egy nagy holland karmester tartja: 7 perccel Willem Mengelberg (1871–1951), közel 14-gyel Bernard Haitink (1929–2021). Igényes szalonrokokó és kozmikus posztromantika után rusztikus levegőjű felfrissülésre, erdélyi, bánsági, belényesi tájakra vittek Bartók Román népi táncai a vele kortárs Arthur Willner (1881–1959) vonószenekari átiratában. Ebben a verzióban több szólómomentum is a koncertmesterre van bízva, Nagy Kálmán kiváló előadásában hallhattuk őket – talán csak egy stiláris megjegyzés, a Topogó itt most közelebb állt Reb Tevjéhez, mint egy egresi csobán-furulyáshoz, de persze megközelítés kérdése, egy ilyen nüansz nincs utasításként leírva a partitúrában.

Ami a régebb divatban volt műsorfüzetből mára tartalmilag kurtára és egynyelvűre sorvadt programlapot illeti, érdemes lenne jól elolvasni kinyomtatás előtt, elkerülendő néhány internetről félreértett naivságot, mert hát mégiscsak a közönség kezébe kerül. Ami pedig a közönséget illeti, a vastapsból úgy tűnt, igény lett volna ráadásra is, de az végül nem lett.