Brahms és Schubert szólt a Tavaszi Fesztivál második koncertjén

Tóth Gábor

Ezúttal nagyjából 40 százalékban telt meg a filharmónia nézőtere, a műsor első felében Johannes Brahms a-moll hegedű-gordonka kettősversenyét hallhatta a közönség (op. 102, 1887) Șerban és Suma szólójával, míg egy néhány perces színpadi átrendezést követően Franz Schubert V., B-dúr szimfóniája szólalt meg (D. 485, 1816). Két közönségkedvenc műről beszélünk és Schubert Ötödikje talán a zenekarnak is favorit. Az érett romantikus veretű fajsúlyosabb Brahms-kettősverseny (54 évesen írta) és a bécsi klasszicizmusba visszafolyó koraromantikus Schubert-szimfónia (19 évesen komponálta) mindig is rendszeres műsorszám volt a filharmónia koncertjein – gondolnánk elsőre, de a Brahms-kettősverseny immár hat éve nem volt itt műsoron, viszont ez a Schubert-szimfónia az elmúlt 10 év alatt immár ötször is, a 2014-es Tavaszi Fesztiválon például szintén Ciprian Marinescu vezényletével.

Marinescuról elmondtuk már többször, ő a fő kezdeményezője 2010 óta a Tavaszi Fesztiválnak, Oszakában élő, tanító és koncertező hegedűművész, karmester. A szólistákról szintén szóltunk az előzetesben, a Váradra gyakran visszatérő Suma (sz. 1977, Kolozsvár) jelenleg a bukaresti rádiózenekarok szólistája, Șerban (sz. 1990, Brassó) az Enescu-verseny tavalyi nagydíjasa.

Ami a Brahms-mű előadását illeti, voltak igen szép momentumok, köztük jól megtalált dialógusok és határozott tuttik is, de nem tudott kiteljesedni a darab egésze, mert zenekar és karmester összmunkája mögött állandóan ott ólálkodott a kísérő szerepkör feladatvégzős-koncentrálós szelleme. Suma és Șerban szólójátékában is nagy volt az egymásra figyelés, mindketten nagyszerű hangszeresek, minden hang a helyén volt, stilárisan is, jól érthetően eljátszott, és mégis hiányzott valami, ami személyes lenyomatúvá tehette volna általuk ezt a Brahms-darabot. Tekintettel arra, hogy minőséget képviselő fiatal zenészekről beszélünk, írjuk inkább mindezt az elmúlt két év törésének előadóművészeket is befelé fordító, kommunikációmegvonásos számlájára. A publikum hallhatóan igényelt volna ráadást. Nem kapott – a Brahms-darab súlyából adódóan indokoltan.

Schubert mozarti fény-sötét kétarcúsággal kacérkodó szimfóniája jól összeszedetten szólalt meg, a saroktételek karakteréből fakadóan is felüdülést, ténylegesen tavasz-hangulatot hozott, a fesztivál nevéhez méltót. Ciprian Marinescu, aki a jobb kommunikációért ezúttal partitúra nélkül vezényelt, a szimfóniából sinfonia concertantét csinált úgy, hogy szokott hátulsó helyükről a fafúvósokat a vonósok előterébe ültette. Azért nem mondjuk, hogy szokatlanul tette volna, mert ezt még az 1930-as években gyakorolta Leopold Stokowski híres philadelphiai zenekarával, de hogy ne szaladjunk időben és térben olyan messzire, ebben az évadban Fischer Iván is kipróbálta a Budapesti Fesztiválzenekarral. Visszatérve a váradi Marinescu-ültetésre, mindenképp új megvilágításba helyezte a szimfóniát, zenekari összjáték és közönség szempontjából, esetünkben fülpontjából is. Kívülről hallgatva vitatható, hogy ez előnyös húzás volt-e a mű hangzó egyensúlyát tekintve.