Három újévi koncert, színes műsorral

Tóth Gábor

Báli frakkos-estélyis stilizáltságra, monarchiabeli képzelt békeidő-nosztalgiára, bút feledtető úri táncos gondtalan vigasságra, kristályfényűen csillogó idealizált szalon-esztétikumra és még sok szépre, jóra hangol a szimfonikus zenekar az év első napjaiban, a bécsi mintára Nagyváradon is jó ideje hagyományossá tett újévi hangversenyeken, ezúttal jeles vendégkarmesterrel, David Giménez Carreras (a képen) személyében. A barcelonai születésű (1964) dirigens neve nem véletlenül csenghet ismerősen, hiszen José Carreras unokaöccse. Giménez igazán tekintélyes nemzetközi karrierjéről december végén már bővebben írtunk – hogy illően kiemeljük, önmagától jelentős, és nem csak azért, mert a világsztár rokona –, amint arról is beszámoltunk, hogy a közönség tavaly szeptemberben láthatta őt itt, Váradon először vezényelni, legalábbis azok, akik néha José Carreras mögé is pillantottak a Szent László téri megakoncerten. 

A bilete.ro oldal tegnapi tanúsága szerint jegyek az idei év első három szimfonikus koncertjéből kedden már csak a péntekire voltak, elvétve. Ezúttal 50 százalékos nézőtéri kapacitás engedélyezett a hangversenyekre, és belépéskor továbbra is zöldigazolványos a megkülönböztetés. Mivel a tapasztalat az, hogy közel tíz zenei alkotásnál a műsorlap már csak felsorol, ezért nagy vonalakban vállalkozunk rá, hogy a programról néhány gondolatot megosszunk, kedvcsinálóként. A filharmónia idei első műsorkínálatára tekintve a Strauss-hagyomány az uralkodó, mármint elsősorban az az elegáns bécsi szalontánczene, melynek keringő-magvait a nagy ifj. Johann Strauss (1825–1899) hintette el, majd világszerte népszerűvé érett szimfonikus méretű termését még sikeres életében learatta, Amerikától Szentpétervárig. A büszke bécsiek által aranyfényben csillogó szoborba foglalt Johann művei mellett az egyik öcs, Josef Strauss egy polkája is megszólal, illetve olyan „másodrangú” komponisták, mint Csajkovszkij, Sosztakovics és Hacsaturján egy-egy színpadizenei tétele is. A központi téma a bál, a tánc. 

Pjotr Csajkovszkij Anyegin c. operájából (1878) gazdag pompát sugalló csillogó bálindító táncbetét szól, a III. felvonás polonéze, mely egyben a vidéki kislányból hercegnővé lett Tatjána átalakulását jelzi az adott cselekményben. Dmitrij Sosztakovics ún. 2. keringője is felcsendül, kissé kár, hogy pont ez a miniatúra ma a legismertebb műve a 20. századi zenetörténet egyik legzseniálisabb alkotójának. A mester által korábbi film- és színpadi zenéinek szelektív gyűjteményéből összeállított Szvit varieté-zenekarra, avagy Varieté-szvit 6. tételeként ismert valcer nem része a annak a II. világháborúban elveszett (később részben rekonstruált) 2. jazz-szvitnek, amihez sokszor tévesen asszociálják, mint pl. most a filharmónia műsorlistájában is. Ez a keringő egy igazán szovjet ízű szerelmi történet filmzene-részlete, egy traktorista elvtársnő és a Komszomol (lenini kommunista ifjúsági szövetség) titkára megy itt táncba a Kazah SZSZKban a Hruscsov-rémálom, a tízmilliókat válságba taszított „szűzföld” agrárakciók idején, Mihail Kalatozov Az első lépcső c. 1955-ös filmjében. Nyugaton a zeneszerző halála után Rosztropovics, majd Stanley Kubrick tette híressé ezt a Sosztakovics-valcert. A nyolcvanas években vetített BBC-sorozat (Onedin család) főcímzenéjéből csenghet ismerősen sokaknak az örmény Aram Hacsaturján oda átemelt Spartacus balettzene-részlete (1954), szintén szerelmi jelenet, Spartacus és kedvese, Frígia (Phrügia, másutt Flavia) elvarázsoló gyönyörűségű aláfestő zenéje, egyben a tragédiát is sejtető, mégis idilli fülledtségű, egy széles szenvedéllyel áradó mesteri Adagio. 

És akkor jöjjenek a Strauss-darabok. Ifj. Johann Strauss tudatosan munkálkodott azon, hogy a Párizsban fergeteges sikert arató 19. századi vidám-gondtalan színpadi műfaj, a divatos operett Bécsben is hatékonyan gyökeret verjen. Nem kis munkája és invenciója fekszik a bécsi operett kiérlelésében. Két kimagasló műve e tekintetben A denevér (1874) és A cigánybáró (1885). Mindkettő nyitánya hallható lesz ezúttal. A cigánybáró nem más, mint Jókai kisregény-címadó hőse, bár Jókainak a kissé sunyi operett-szövegkönyvíró Ignaz Schnitzerrel való levelezéséből kitűnik, hogy azt hitte, eredetileg operának indul nagyszerű, kalandos regénye átdolgozása. Nem az lett. Jókai még autentikus cigányzenei dallamokkal is szeretett volna szolgálni Straussnak, de ez sem úgy esett, s bár a két kortárs (mindketten 1825- ben születtek) találkozott egymással, Strauss Bécset hűségesen kiszolgáló ízlése, ahogy Schnitzeré is, más cigány és magyar kép festésére volt hangolva, mint Jókaié. Viszont, hogy menynyire a szabadságról szól A cigánybáró, azt nemcsak a Schnitzer által belecsempészett, igaz, fordított helyett inkább ferdített Petőfi-átvételek is mutatják, de az is, ahogyan minden azóta fennálló ideológiai rendszer cenzúrája szüntelenül viszketegen belepiszkált a darab szövegkönyvébe. S ha már korábban szó esett a szerelmesekről, a cigánybáró kedvese pediglen Szaffi, igen, az, aki fekete macska is… A denevér (1874), ahogy az egy álarcosbálhoz illik operettben, kavarodás-félreértés hatványokra emelve, a Denevér maga pedig a megsértett, bosszúszomjas Falke jegyző úr, kit egy bál után leitatva bőregérjelmezben hagytak tréfából a hajnali utcán. A tavaszi hangok (Frühlingsstimmen, op. 410, 1882) eredetileg jótékonysági bálra íródott keringő-ária, a nyári zivatarhangok pedig, a Mennydörgés és villámlás (Unter Donner und Blitz, op. 324, 1868) a Hesperus művészegyesület farsangi báljára írott gyorspolka, s bár különálló zenekari darabok, mindkettő változó betétszáma A denevér II. felvonásában a báli jelenetnek. A korábban már említett polonézzel ellentétben, a félreértések elkerülése végett, a polka pediglen nem lengyel, hanem cseh eredetű tánc. Johann Strauss, némi öniróniával saját magánál is tehetségesebbnek mondta öccsét, Pepit. A gyermekkora óta mindig sokat betegeskedő és gyenge Josef Strauss (1827–1870) Gond nélkül (Ohne Sorgen!, op. 271, 1869) c. gyorspolkáját is hallhatja most a közönség, melyben a zenekari tagok előírt „ha-ha-ha-ha” szándékosan „búsított” sóhajtozása (ezzel le is lőttük a sluszszpoént) keserű iróniával utal arra, a sebes ritmust meg-megtörve, hogy a címmel ellentétben valójában semmi sincs rendben, mármint szegény Josef egészségével. Hiába a nyár és a szakmai sikerek testvérével az orosz Pavlovszkban, 42 évesen Pepi megfáradt, levert, arca beesett, nincs munkakedve, ráadásul kopaszodik (írja feleségének). 

A hivatalos műsort mondhatnánk úgy is: a keringőkirály Császárkeringője zárja. Kéz a kézben – ez volt a Strauss által adott eredeti címe a Simrock kiadó által viszont propagandisztikusan előnyösebbnek titulált Császárkeringőnek (Kaiser-Walzer, op. 437), mely 1889-ben arra a jeles alkalomra íródott, hogy I. Ferenc József baráti látogatást tett II. Vilmosnál, német „kollégájánál”. A mű egyébként már az 1939- ben (akkor még szilveszter estéjén) legelőször megrendezett újévi bécsi filharmonikus koncerten is szerepelt a műsoron. Ez az elegáns, császárvárosi gyöngyszem zárja tehát a váradi újévi koncertek nagyjából egyórásnak ígérkező hivatalos műsorát idén, de természetesen okkal számíthat két jeles bécsi hagyományú ráadásra is a közönség – nyilván a Kék Duna keringőt és az utólag fia világraszóló sikereinek árnyékába szorult apuka, id. Johann Strauss Radetzky-indulóját sejtjük meg itt előre –, mert ahogy Pelikán József gátőr mondotta volt, a Duna az mindig jön. Bennünket, kelet-közép-európaiakat pedig, reméljük, még sokáig összeköt ez a kék szalag, akkor is, ha mostanság egyre szürkébbnek, feketébbnek látszik az a kék.