Évszázadok óta vitatott kérdés: önző-e az egyke ember?

Pikó Stefánia

Gyakori eset, hogy az egyedüli gyermekek fiatal felnőttkorukban úgy döntenek, hogy ha nem muszáj, inkább nem árulják el, hogy egykék, ugyanis addigra már többször találhatták szemben magukat kellemetlennek ható reakciókkal, például azzal a felkiáltással, hogy „Nem is gondoltam volna rólad”. Az egykékhez ugyanis több negatív jelzőt szoktak társítani, melyek miatt kialakulhat a törekvés bennük, hogy bebizonyítsák ezek hamisságát. Idővel számos olyan érvet gyűjtenek öszsze, amelyekkel megmagyarázhatják, hogy miért is nem lett belőlük olyan „rossz” felnőtt. Ilyen magyarázat lehet például az, hogy egyetlen szülő nevelte, vagy a családnak szegényesebb anyagi körülmények között kellett boldogulnia, így a szülőknek egyszerűen nem volt elegendő pénze ahhoz, hogy elkényeztessék a gyermeket. Az egykék kapcsán sűrűn felmerülő sztereotípiák közé tartozik, hogy elkényeztetettek, rugalmatlanok, tartózkodók, főnökösködők és barátságtalanok. A kérdés már csak az, hogy mi okból maradnak fenn ezek a sztereotípiák, illetve felmerül az is, hogy történni fog-e változás annak fényében, hogy – főleg a nyugati országokban – a klasszikusnak vélt családmodell is átalakulóban van, hiszen egyre többen döntenek úgy, hogy legfeljebb egy gyermeket vállalnak. 

Megosztott tudományos társadalom 

A BBC írása szerint az egyedüli gyermekekkel kapcsolatos negatív sztereotípiák múltja egészen a 19. századig és a gyermekpszichológia mint önálló tudományterület megjelenéséig nyúlik vissza. Az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején néhány pszichológus olyan munkákat publikált, amelyek megalapozták az egykékről alkotott felfogást, gondolkodást. Közéjük tartozik G. Stanley Hall. Hallt gyakran idézik azzal a gondolattal, hogy „egyetlen gyermeknek lenni önmagában is betegség”. Szintén nagy hatással volt minderre Alfred Adler osztrák pszichoterapeuta és az individuálpszichológiai iskola megalapítója. Adler volt az első pszichológus, aki megvizsgálta és részletesen írt a születési sorrendről és arról, hogy a családi struktúra hogyan befolyásolja a gyermekek fejlődését. Adler saját esettanulmányairól szóló írásaiban rendkívül negatív színben tüntette fel az általa klinikailag kezelt egyke gyermekeket, és azt állította, hogy ezek nemcsak elkényeztetettek, hanem azok a szülők, akik úgy döntöttek, hogy nem vállalnak több gyermeket, pszichológiai kárt okoznak ezzel egyetlen gyermeküknek. Több külföldi szakértő is úgy vélekedik, hogy az egykéket érintő sztereotípiák kialakulásának egyik aspektusa a „nukleáris családideál”, mely szerint egy család egy anyából, egy apából és legalább két gyermekből áll. A jelenhez képest akkoriban kevesebben vállaltak csak egy gyermeket, akik pedig így döntöttek, a többség „piszkálódásával” kellett megbirkózzon. A „nukleáris családideál” (más néven hagyományos család) fontossága – amely általában legalább két gyermeket tartalmazott – domináns narratíva volt. Minden ettől eltérő gondolkodás megrémítette az embereket. Több tévéműsor is ezt az ideális modellt támasztotta alá. Ezzel egy időben a Dennis a komisz és az ehhez hasonló filmek pedig finoman megerősítették az egykék és a megengedő, elfogult szülők „problémáját”. Az ezt követő évtizedek médiája hasonló eszméket erősített – és erősít gyakran ma is. A képzetek rögzültek: a család nem család, ha csak egy gyerek van, és a jó gyerek nem lehet egyke. Visszatérve a tudomány világába, később egyre több olyan tanulmány született, amely már kevésbé volt szigorú az egykékkel szemben. Az 1980-as évek végén Toni Falbo és Denise Polit amerikai kutatók 141 egyke gyermekkel foglalkozó tanulmányt, elemzést hozott létre. Megállapították, hogy az egyke gyermekek jól szerepeltek teljesítmény, motiváció és személyes alkalmazkodás terén, összességében „a vizsgálat azt mutatta, hogy az egykék a legtöbb tekintetben összehasonlíthatóak több testvéres társaikkal”. Összességében a világszerte elvégzett kutatások azt mutatják, hogy nem kizárólag és nem dominánsan az egykeségtől függ az, hogy valakiből ilyen vagy olyan felnőtt lesz. 

A terapeuta véleménye 

A témával kapcsolatban felkértük dr. Bartha Krisztinát, a Partiumi Keresztény Egyetem oktatóját, pszichológust, hogy válaszolja meg, miért ragaszkodunk a születési sorrenddel kapcsolatos sztereotípiákhoz. „Az egykékre vonatkozó sztereotípiák voltaképpen egy nagyobb kutatási témakörbe tartoznak, ami nem más, mint a születési sorrend elmélet. Ezt az elméletet sokan kutatták, de máig nagyon ellentmondásosak az eredmények. Valószínűnek látom, hogy pont ezek miatt az ellentmondások miatt olyan nehéz a sztereotípiákat is kiiktatnunk ezzel a témával kapcsolatban" – fogalmazott, továbbá hozzátette, hogy a világ és az emberek egyszerűbb megismerése is cél lehet, amikor sztereotípiákkal élünk: „a világ, az emberek megismerése sokszor a sztereotípiák mentén a legegyszerűbb és leggyorsabb, nem kell túl sok energiát befektetnünk, és azt gondoljuk, hogy máris ismerjük a másikat”. A szakértőtől megtudtuk, hogy az említett, születési sorrendre vonatkozó elméletben az első, középső és legkisebb gyermekekről a szakirodalmak jókat és roszszakat írnak egyaránt, az egyke gyermekekről azonban inkább csak negatívumokat, ezek között pedig valóban a leggyakoribb a kooperációs készség hiánya, az önzőség. „Az tény, hogy sokféle készséget tudunk elsajátítani a családban akkor, ha van testvérünk, de az, hogy ténylegesen milyen emberekké válunk, nem az alapján dől el, hogy van-e testvérünk” – mondja. Elmagyarázta, hogy nagyon sok múlik az egyke gyermek temperamentumán, a személyiségjegyein, és természetesen nagyon sok függ a szülőktől. „Ha zárt rendszerben élnek, akkor meglehet, hogy a gyermeknek sem lesz komfortos túl sok emberrel tartani a kapcsolatot. Ha viszont a szülők lehetőséget biztosítanak az egyke gyermek számára, hogy kapcsolódhasson másokhoz, pl. unokatestvérekkel töltse a gyerekkorát, baráti társaságban találkozzon más gyermekekkel, akkor teljes mértékben ki tud alakulni az együttműködési készség, az önzetlenség stb.” – emelte ki, hozzátéve, hogy az elkényeztetettség sem feltétlenül igaz, hiszen gyakran ennek épp az ellenkezője alakul ki, hiszen az egyetlen gyermeknek lesz a feladata a szülők minden elvárásának eleget tenni. „Nyilván ez is inkább a szülő viselkedéséről, a személyiségének az érettségéről szól és nem a gyerekről” – tette hozzá. 

Olvasói vélemények

Megkérdeztünk néhány egykét arról, találkoztak-e már a szóban forgó sztereotípiákkal, előítéletekkel. „Találkoztam. Mégpedig azzal, hogy az egykék sokkal önzőbbek, mint az olyan személyek, akiknek vannak testvéreik. Ezzel nem értek egyet. Úgy gondolom, hogy ez a neveltetés és az anyagi háttér kérdése. Nem használok ilyen jelzőket valakire csak azért, mert egyke. Szerintem nincs benne igazság” – fogalmazott egy válaszadó, hozzátéve: „Amikor valaki megtudja, hogy egyke vagyok, olyanok esetében, akiknek van testvére, az a válasz érkezik, hogy jobb is, hogy nincs testvéred. Viszont, azoktól, akik szintén egykék, nem érkezik különösebb reakció”. Volt olyan válaszadó is, aki főleg gyerekkorában találkozott furcsa reakciókkal: „Úgy néztek rám, mint egy ufóra”. Elmondása szerint ma már nem tapasztal efféle reakciókat, bizonyos esetekben viszont még mindig tetten érhetőek ezek az előítéletek, és ez tovább táplálja azt a gyerekkorban beindult bizonyítási vágyat, hogy megmutassa, nem önzőbb, mint bárki, akinek testvére van. „Az önző/elkényeztetett sztereotípiával nem találkoztam, de például a volt házinénim, akinél középiskola alatt laktam, meg volt arról győződve, hogy nem fogok tudni beilleszkedni a kollégiumi közösségbe, mivel egyke vagyok” – mondta egy másik megkérdezett. Izgalmas volt olyan véleményekkel is találkozni, melyek egy vagy több testvérrel rendelkező személyektől érkeztek: „Azt gondolom, hogy kicsit másképp látják a világot. Más mennyiségű és minőségű szülői figyelem hárult rájuk, ami a legtöbb esetben nem is biztos, hogy pozitív, hiszen a túlféltés egy későbbi életszakaszban hátrányként élhető meg az önállósodás felé vezető folyamatban. Az említett tulajdonságokról azt gondolom, hogy igazak, de ezek nem előítéletek, ezek tények.” Egy kevésbé sarkos vélemény szerint a jelenség inkább csak a gyerekekre érvényes, felnőttkorban már nem észlelhető: „Mivel én testvérrel nőttem fel (ő idősebb nálam), már gyermekkorban megtanultam osztozkodni, és megtanultam azt, hogy mit jelent, ha valami közös. Akkoriban azt tapasztaltam az egyke gyerekeken, hogy ők ezt nem tudják, tipikusan azzal a jelenséggel találkoztam, hogy az egyke gyerek nem adja oda a játékát. Viszont most, hogy már felnőttem, az egyke barátaim, ismerőseim egyikén sem tapasztalom ezt, sőt, inkább azt mondanám, hogy van olyan egyke barátnőm, aki sokkal inkább osztozkodó típus, mint az, akinek van testvére. Természetesen ez nem mondható el mindenkiről, embere válogatja, de én azt gondolom és tapasztalom, hogy ez a sztereotípia csak az egyke gyerekek esetében állja meg a helyét.” Az egykékkel való beszélgetés során felmerült az a gyakran előforduló helyzet is, amikor előjön a kérdés: „És sosem szerettél volna egy testvért?”. Ezt a kérdést pedig nem egyszerű megválaszolni, hiszen az egyke számára nemcsak mások véleménye vagy előítélete okozhat vívódást, hanem önmagában az egyedüli gyermek állapota. Nagy kérdés, hogy valóban akkora veszteségről van-e szó, amit semmi nem pótolhat. Van, aki nagyon jól „elvan” egykeként, de van olyan is, akinek hiányérzete keletkezik emiatt. Dr. Bartha Krisztina szerint jó, ha van egy kis önismeretünk, családtörténetbeli jártasságunk, hiszen ha az egyke tudja és megérti, hogy miért nem lett testvére, akkor könnyebb feldolgozni a hiányérzetet. A kapcsolatok kiépítése miatt sem kell aggódni, hiszen azoknak is akadhatnak gondjaik, akiknek van testvére – ez ettől független. „Ha van hiányérzet, akkor ez egy remek önismereti téma lehet, amivel érdemes az életünk valamelyik szakaszában, például saját gyermekvállalás előtt foglalkozni. Ez a kérdés, hogy »sosem akartál testvért?« kicsit a testvérekkel rendelkezők bugyuta kérdése, ami nem is értelmezhető az egyke számára, mert neki épp olyan természetes az egykesége, mint a testvéresnek az, hogy van testvére” – fogalmazott a pszichológus.