„Nem adjuk el a szerencsénket” – interjú egy nyereményjáték győztesével

Pikó Stefánia 

– Hogyan értesült arról, hogy kisorsolták? 

– Igazából nem is én, hanem a feleségem kezdte el beküldeni a kódokat ehhez a bizonyos nyereményjátékhoz. Már készültünk kirakni a szelektív hulladékot, benne a sok termékkóddal, amikor a feleségemnek eszébe jutott, hogy a boltban kapott egy kis szórólapot, amin azt a nyereményjátékot reklámozták, amelynek a fődíja volt ez az autó, egy Toyota CH-R. Neki már korábban is nagyon tetszett ez a modell, úgyhogy azt mondta, „Meg kellene nyerni ezt az autót”, aztán regisztrált a honlapra a saját nevén és az én nevemen is, és elkezdte feltöltögetni a kódokat. Innen tovább nem igazán kísértük figyelemmel a játékot. Eltelt kicsivel több mint egy hét, amikor szerdán, már elég késő délután, egy ismeretlen számon kerestek, de felvettem, még az asztalos műhelyemben voltam itt, Borson. Egy hölgy volt az, bemutatkozott, és megkérdezte, hogy felveheti-e a beszélgetést. Én azt hittem először, hogy valamilyen közvélemény-kutatásról van szó. Vannak-e ilyen-olyan részvényeim, van-e elsőrangú rendőr rokonom, illetve egyéb, számomra irrelevánsnak tűnő kérdéseket tett fel. A beszélgetésből én annyit értettem meg, hogy egyike vagyok azon száz szerencsésnek, akinek esélye van megnyerni egy Toyota CH-R-t. Ehhez viszont el kellett küldenem e-mailen keresztül még néhány személyes adatot. Miután ez is megtörtént, másnap épp vittem haza a lányomat Nagyváradról Szentjánosra, amikor ismét felhívtak. Ekkor azt mondták, hogy megkapták az iratokat, és fel fognak majd hívni, hogy egyeztessük a nyereményátvétel részleteit. Este volt már, fáradt voltam, hirtelen nem is értettem, milyen nyereményről van szó, főleg, hogy mivel az ezt megelőző telefonbeszélgetés során nem fogalmaztak teljesen egyértelműen, azt hittük, hogy abból a százból fognak majd egy valakit kisorsolni ismét. A nyereményjáték honlapján mellesleg már rég ott szerepeltünk a nyertesek között, de rá sem néztünk. Mikor a hölgy mondta, hogy az autóról van szó, rácsodálkozva visszakérdeztem, majd azt is megtudtam, hogy nekem ezért majd el kell mennem Bukarestbe. Hazaértünk, és mondtam a feleségemnek, hogy el kell mennem Bukarestbe, de nem autóval, hanem autóért. Ő sem hitte el. Megnéztük a honlapot, és tényleg ott volt a nevem. 

– Milyen érzés volt? 

– Kicsit olyan, mint amikor az ember megbetegszik, csak annál pozitívabb a helyzet. Felmegy a lázad. Csak sajnos itt, Romániában az emberek általában úgy vannak vele, hogy az utolsó pillanatokig is azt gondolják, vagy attól tartanak, hogy átverés az egész, mert valóban sok az átverés, és így voltunk ezzel mi is. Ezért sem tudtuk eldönteni, hogy mit tegyünk, mondjunk-e bárkinek is bármit, vagy inkább ne verjük nagy dobra. Végül mi is abban egyeztünk meg a családdal, hogy nem nagyon beszélünk erről addig, amíg nem lesz valóban itt az autó, mert még a végén egy jót nevetnek rajtunk az emberek. Ezután öt napot vártunk, mire valaki ismét telefonált, meg is kérdeztem, mi ez a késlekedés. Elmondta, hánykor, hol lesz a nyeremény átadása, melyek a követelmények – nem volt szabad például feliratos ruhadarabokban megjelenni, ugyanis felvételt készítettek az eseményről, illetve előtte koronavírustesztet végeztek el minden megjelenővel. A telefonbeszélgetést követően utánaolvastam a román törvénykezésnek, mely szerint minden nyereményért tíz százalék nyereményadót kell befizetni. Kiderítettem, hogy ez az autó körülbelül 27.000 eurót ér, ami azt jelenti, hogy 2700 euró a nyereményadó rá. Ennek annyira nem örültünk, de azt mondtuk, hogy akkor is megtartjuk az autót, mert a szerencsénket nem adjuk el. Majd amikor már ott voltam Bukarestben, közölték, hogy emiatt nem kell aggódni, ők ezt megoldották az autót forgalmazó vállalattal. 

– Hogyan jutott el végül Bukarestbe, milyen volt az út? 

– Vonattal mentem, az egyik ottani ismerősömnél töltöttem egy éjszakát, legalább találkoztunk, beszélgettünk egy jót, mellesleg ő sem igazán akarta elhinni, hogy tényleg autót nyertünk. Elmentem az átadásra 12 órakor, megkaptuk a piros rendszámos autót, és nagy meglepetésemre teli volt tankolva. Itt amúgy a cég képviselője is azt mesélte, hogy nagyon sokan vannak ezzel úgy, hogy az átadás pillanatáig nem hiszik el hogy nyertek, épp azért, mert annyi átverés fordul elő az országban. Beültem és bár elsőre szokatlan volt az automata sebváltó, hamar megszokja a jót az ember, könnyedén hazaértem. Egyébként mivel ez inkább női autó, ahogy az eladási statisztikák is mutatják, illetve abból kifolyólag, hogy én gyakran munkásruhában járok az asztalosműhelyembe dolgozni autóval, és a feleségem jár gyakrabban a városba, inkább ő használja, én pedig azt, amelyiket eddig is. Persze voltunk azóta együtt is a családdal hosszabb utakon, ami nagyon jó élmény volt. Amikor hazaértem vele, a család persze nagy örömmel fogadott. Később a beíratás is viccesen alakult, ugyanis a rendőrségen számlát kértek arról, hogy én megvettem ezt az autót, azt viszont nem tudtam adni, csupán annak a vállalatnak a számláját, amelyiktől az autót nyertem. A rendőrségen az ott dolgozó hölgy még soha nem találkozott ilyen esettel, úgyhogy végül a vezetőségen keresztül sikerült a dolgot megoldani. 

– Mit szóltak a szomszédok, ismerősök, mikor már ott volt az autó? 

– Amikor már felhívtak, hogy egyeztessük az átadás részleteit, elkezdtük mondogatni az ismerősöknek, addig csak egy nagyon jó barátnak mondtam el, aki szívből örült, gratulált. Onnantól kezdve viszont, hogy szélesebb körben is beszéltünk a dologról, illetve azután, hogy hazahoztam az autót, érdekes dolgokat tapasztaltunk. Az embernek mindenféle barátja, ismerőse van. Én tudom, hogy mindenért, amit elértem az életben, nagyon megdolgoztam és megdolgozom ma is. Semmit nem kaptam ingyen, nem nyertem, nem loptam, nem örököltem. Vannak, akik kevesebbet dolgoztak és értek el életükben, mint én, vannak, akik hozzám hasonló cipőben járnak, és vannak, akik kevesebbet dolgoztak, mégis nagyobb vagyonra tettek szert életük során. Persze, vannak olyanok is, akik jobban és többet dolgoztak. Nagyon érdekes, hogy azok az emberek, akik velünk körülbelül egy anyagi szinten vannak, azok őszintén, szívből tudtak örülni, gratuláltak, azt mondták, hogy megérdemeljük, többen mondták, hogy nem igazán hisznek az ilyen nyereményjátékokban, de milyen jó, hogy ez nem volt átverés, és tényleg nyertünk. Igazán csak azok tudtak osztozni az örömünkben, akik hozzánk hasonlóan élnek, a közelebbi barátok. Aki kicsit kedvezőtlenebb anyagi helyzettel rendelkezik, de soha életében semmilyen nyereményjátékban nem is vett részt, az elkezdett irigykedni. 

– Hogyan, miben nyilvánult ez meg? 

– Ki is mondták, hogy „de irigyellek”, „fene a jó dolgodat”. Én pedig rákérdeztem, hogy ha nem vettek részt ebben a játékban, akkor miért irigyelnek, de erre már nem tudtak válaszolni. Akinek pedig annyi pénze van, hogy bármikor megvehetne egy vagy akár két ilyen autót magának, az volt a legirigyebb. Ez a legérdekesebb, elgondolkodtam, hogy mégis miért irigykedhet egy nálam jóval tehetősebb ember emiatt az autó miatt? Miért nem vesz magának? Azért nem vesz, mert annyira fukar még saját magával szemben is, de ha nyerne, akkor természetesen, nagyon örülne. Olyan is volt, aki azt mondta, hogy neki is jár az autóból, mert tőle vettem az adott terméket. Azokat pedig, akik gratuláltak nekem, arra kértem, hogy inkább a feleségemhez gratuláljanak, mert valójában ő nyerte nekünk az autót. Ha nem veszem el, akkor most másnak nyer autót. A legtöbben egyébként el sem hitték, hogy mi tényleg nyertünk, sőt, van, aki, miután hazahoztam az autót, rá is kérdezett, hogy ugye mi igazából vettük az autót, és csak azt állítjuk, hogy nyertük. 

– Bántja önt ez, rontott az örömén? 

– Abszolút nem. Én nem tudok népnevelő lenni, nem vállalom ezt a szerepet. Az ilyen emberek miatt sem fogom titkolni, hogy nyertem, de persze nem is kérkedek vele. Az, aki emiatt kezdett rám irigykedni, lehet, hogy eddig is irigykedett más dolgok miatt. Az ilyen ember saját magával sincs jóban… A család örömét nem keserítette meg, ez a fontos.