Az Omega volt a szabadság jelképe

Pap István

– Mi a hosszú és egyben sikeres karriernek a titka, hiszen még mindig tömegek jönnek az Omega koncertjeire?

– A folyamatosság, az állandó megújulni próbálás nagyon fontos. Ha valaki az önismétlésre hagyatkozik, az előbb-utóbb körbejár. Azt csak a Rolling Stones teheti meg, hogy mindig ugyanazt a zenét játssza… (…) De van egy nagy különbség köztünk: ők állandóan Londonból indultak, mi meg egy szocialista ország központjából, ahol az első dolog az volt, hogy át kell ugrani a vasfüggönyt, mindenhova kellenek a vízumok, engedélyek, kutyafüle, és ha nem térünk vissza időben, akkor retorziókra számíthatunk. Tehát mi nem tudtunk úgy elvállalni dolgokat, mint egy nyugati zenekar. De a legjobb példa, ami mutatja a különbözőséget, az a Scorpionsszal való összehasonlítás, mert lejjebbről és később indultak, mint mi, csak ők gond nélkül tudtak tovább lépni Japánba, az Egyesült Államokba, míg nekünk az utolsó koncert után huszonnégy órával már le kellett adni az útleveleket, és aggódhattunk, hogy vajon még egyszer megkapjuk-e. Egyetlen módon lehetett volna egy nagyobbat lépni: ha kint maradunk, de akkoriban Magyarországon a disszidálás majdnem akkora bűnténynek számított, mint a gyilkosság.

– És milyen retorziókat vont volna maga után a disszidálás?

– Hát utánunk nem jöttek volna, sőt, talán még örültek is volna, hogy megszabadultak egy gondtól, de az biztos, hogy a hozzátartozóktól teljesen el lettünk volna választva, mert ők soha nem jöhettek volna ki, mi pedig, ha visszatérünk, azonnal mehettünk volna zárt helyre. (…) Gyakorlatilag a Magyarországhoz való kötődésünktől kellett volna elszakadnunk, és ezt egyikünk se akarta, már csak az említett okok miatt sem. Másrészt úgy éreztük, hogy bár egy nagyon erős nyugat-európai ismertséget értünk el, de azt kockázatosnak ítéltük meg, hogy az angolszászokhoz betörjünk, és ott meghúzgáljuk az oroszlán bajuszát.

– Hol szerették az Omegát a legjobban?

– Ez borzaszó meglepő, de Svájcban. Ott nagyobbak voltunk, mint otthon. Ott alakultak az első rajongóklubok, az ottani listákat állandóan vezettük, olyanok voltak mögöttünk, mint Paul McCartney éppen megjelent lemeze, vagy a Pink Floyd. Bár kicsi ország, de ott tízállomásos turnékat is tudtunk csinálni, főként a német nyelvterületen. (…) Az első években, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején megpróbálkoztunk azzal, hogy külföldön angolul énekeltünk a koncerteken, aztán Nyugat-Németországban kérdezték meg először, hogy miért nem éneklünk magyarul? Akkor kipróbáltuk, és kiderült, hogy egy pluszt rá tudtunk tenni a koncertek érdekességére, és onnantól kezdve nem volt kérdés, hogy a világon akárhol játszunk, a színpadon magyarul énekelünk.

– Milyen volt a fogadtatása az Omegának a Szovjetunióban, majd Oroszországban?

– Hát, nem nagyon fenyegetett a veszély, hogy a Szovjetunióba eljussunk, mert az oroszok mondták, hogy oda mi be nem tesszük a lábunkat, mert egy szocialista ország zenekarához képest nagyon nyugati zenét játszunk, és ez nem jó hatással van a szovjet fiatalokra. De ettől csak még nagyobb volt az ottani tiszteletünk, mert a lemezeinket valahogy megszerezték. Ennek a tiltásnak egyébként akkora hatása volt, hogy először csak 2000 után tudtunk ott fellépni, holott addigra már az összes brit és amerikai világsztár járt már Oroszországban. De rólunk még mindig az a kép élt, hogy mi vagyunk a tiltott gyümölcs, már ők maguk sem tudták, hogy miért. 2013-ban tudtunk először koncertezni Moszkvában, akkor viszont már mindenféle szabadság kitüntetést, meg az ortodox egyház legmagasabb, nem egyházi személynek járó elismerését megkaptuk, merthogy mi voltunk a Szovjetunióban a hetvenes évektől a szabadság jelképe, mert végülis egy szocialista táborba tartozó csapatként tekintettek az Omegára, amely bátran hirdeti a szabadságot.

(Bihari Napló, 2017. április 24.)