Az eucharisztikus kongresszuson kapott kegyelmekért adtak hálát a kápolna búcsúján

Ciucur Losonczi Antonius

A bevezető részben Böcskei László megyés püspök arra hívta fel a figyelmet: az egyházmegye számára ez egy fontos ünnep, de a járvány miatt nem lehetséges a búcsúnak a szokott módon való megtartása. Tavaly is egészen szerényen, csak közvetítésen keresztül valósult meg, idén pedig az esperesi kerületek egy-egy képviselőjének, a püspökségen tevékenykedő papoknak, néhány világi munkatársnak a jelenlétében tudják megülni. Lényeges azonban, hogy ne maradjon el az ünnepi szentmise még ilyenkor sem, hiszen viszontagságos időkben sem szabad megfeledkeznünk a mi gondviselő Istenünkről. Imádkoznunk kell azért, hogy megerősítsen bennünket a hitünkben, megmaradjunk az iránta való hűségünkben, és így tudjuk teljesíteni mindennapi szolgálatunkat – hangsúlyozta.

A főpásztor jelezte, hogy a szentmisét valamiféleképpen hálaadásként mutatja be, visszagondolva a két hónappal ezelőtt Budapesten zajlott 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra, mely alkalmat kínált valamennyiünk számára, hogy ismét felismerjük azt a szépséget és gazdagságot, mellyel Isten mindig meglep bennünket, és amelyet az Oltáriszentségben jelen levő Krisztussal való közösségben tudunk mindig újra és újra felfedezni. A váradi egyházmegye elöljárója ugyanakkor arra buzdított, hogy imádkozzunk a betegekért, az orvosokért, az ápolókért, az idősotthonokban gondozottakért és az ott dolgozókért.

Elmélkedésében Kuglis Gábor székelyhídi plébános a nép, illetve a hívei szemszögéből vázolta fel Borromeo Szent Károly alakját, akiket annyira szeretett, és akikért mindenét feláldozta. Beszélt arról, hogy 1576–77-ben a pestis miatt szinte egy nagy kórházzá, illetve temetővé vált egész Milánó, és a végső veszélyben a főpap Istennél keresett oltalmat, aszketikus életet élve. Jól illusztrálja ezt, hogy bíboros-érsekként is mezítláb, kereszttel vonult az engesztelő körmenet élén, és ment tovább, vércsíkot hagyva maga után azt követően is, hogy egy vasdarab felsebezte a lábát. Nem menekült el a halálos veszély elől, ahogyan tette sok nagyúr és politikai vezető, hanem mindent megtett annak érdekében, hogy segítsen. Ahová ment, megszűnt a rémület, és ismét felcsillant a remény. Mestere, Krisztus példáját követve ő sem azt várta el, hogy neki szolgáljanak, hanem inkább ő szolgált másoknak. És Borromeo Szent Károly munkája meghozta gyümölcsét. Mikor megérkezett Milánóba, sokan haragudtak rá, mert beszüntette a böjtbe nyúló karneváli mulatságokat – később viszont megértették, hogy a lelkük hallhatatlanságáért tette ezt. Megrótták eleinte, hogy miért avatkozik bele mindenbe, megbizonyosodtak az idő múlásával azonban arról, hogy ő ezt a nyájára vigyázó jó pásztorként tette. Megszűntek a pletykák, a botrányok, még a bűnösök és a rabló is meghunyászkodtak előtte – magyarázta a tisztelendő. „Borromeo Szent Károly arra tanít tehát minket, hogy ne féljünk életünket mások szolgálatára szentelni. Önzetlen, alázatos és viszonzást nem váró szolgálatunkban pedig legyen példaképünk az Úrjézus, aki a mi üdvösségünkért jött e világba és halt meg” – fogalmazott.

Zárógondolatként Böcskei László megyés püspök utalt rá: Ferenc pápa a 2023-as püspöki szinódusra készülve azt kérte, hogy nyitott szívvel és lélekkel járjunk együtt a megtéréshez és a megújuláshoz vezető úton, hogy Isten szeretetterve megvalósulhasson.