Ceaușescu elvtárs, pajtás: Hihetően fiktív utazás egy diktátor koponyája körül

Mersdorf Ilona

Fábián Tibor lelkész-újságírónak két kötete jelent meg a napokban. A Ceaușescu elvtárs, pajtás című szatirikus regényének hőseivel könnyű azonosulni. Történetei velünk is megtörténtek vagy megtörténhettek volna. Egy olyan korszakról szól, amiben közös volt a sorsunk, és ami – így utólag látjuk a jó oldalát is – összekovácsolt bennünket.

Nem lehet, és nem is szabad elfelejteni a diktatúrát. Ha nem próbáljuk megérteni, hogyan és miért történhetett ez meg velünk, akkor nem is tanulhatunk belőle semmit. Immár megvan az a történelmi távlat, ami segíthet az emberek, események megítélésében.

Fábián Tibor mégsem ítélkezik. A szatíra kitűnő fegyver a kezében, hősei – vagy inkább anti-hősei – maguk mondják ki önmaguk fölött az ítéletet. Sajátos nézőpontot választ az író a korrajzhoz: in medias res helyez bennünket, a diktátor személyes környezetébe vezet be, ahonnan testközelből láthatjuk azt a világot, amit annak idején misztikus aranyködökbe burkolt a nem-ismeret, mint annak idején az olümposzi istenek életét.

Hétköznapi események peregnek előttünk, amikben a nagybetűs Elvtárs – a szocializmus eszméjének egyszemélyes megtestesítője – reggelizik, telefonál, focimeccsre, vadászni vagy éppen Hargita megyei kiszállásra megy. És közben éppúgy szorong azon, mint egy kisember, hogy mit is osszon meg az egyszerre tisztelt és rettegett Feleségem Elvtársnővel. A szerző ezzel a közelséggel demisztifikál: emberként látjuk a diktátort, belelátunk a fejébe, megismerjük a mozgatórugóit, a mélyszegénységből feltört akarnok egyre magányosabb és demensebb egóját. A történésekkel együtt magyarázatot kapunk a miértekre is.

Az első három fejezetben a romániai Pelikán elvtárs történeteit hallgatjuk. Itt „a tanú” Dumitrașco, a cigány titkár, akit a diktátor felemel magához, bizalmába és kegyelmébe fogad. „Saját gyermekkori nyomorúságát látta viszont az estin érettségizett Dumitrașcoban. Aki szintén ismeri, mi a nélkülözés. Akinek ugyanúgy, egyetlen kiugrási lehetősége a Párt volt.”

Dumitrașco is meg akar felelni, vagy talán csak túlélni akar, ez nézőpont kérdése. Látszatra együgyű egyszerűsége mögött a háttérben ott van azért a Svejki élelmesség, agyafúrtság is, aminek megfelelője a Ceaușescu-korszak Romániájában a „deszkurkálódás” volt. Hogy is felejthetnénk el, hogy mindent – élelemtől a lakáson keresztül a jó állásokig – meg kellett szerezni, „intézni” kellett.

Dumitrașco, a „fontos beosztású ember” is ezt teszi, mindenható főnökének és gazdájának árnyékában. Adódik a következtetés: másoknak is ezért érte meg a hajbókolás, bólogatás és lelkes tapsolás. Dumitrașco ebben annyira ügyes, hogy Ceaușescu jobb keze lesz, vesztére vagy szerencséjére, ki tudja, hiszen a rettegett vég valószínűleg őt is eléri.

A következő három fejezetben, mint egy panoptikumban, vonulnak fel a rendszerváltás korának prominens emberei, a varsói szerződés tagállamainak vezetőitől a román politikusokig. Az író továbbra is a diktátor magánszférájába helyezi a történéseket, és ettől úgy érezzük, mintha kulcslyukon lesnénk meg a pillanatokat, amikor a nagy idők nagy döntései születnek. Mintha kihallgatnánk a családi beszélgetéseket a Feleségem Elvtársnővel – és valljuk be, ebben a közelségben még most is megvan az annak idején sok anekdotát inspiráló pikantéria.

Persze nyilvánvaló, hogy ott van a regény sorai mögött a mai tudásunk. Eleve a látásmód, a kibeszélés, ami a hallgatás falainak ledöntése után vált csak lehetségessé. Így, logikus sorrendbe állítva, világos, hogy egy diktátor bukórepülését látjuk, a hatalom elveszítéséig, ami az utolsó fejezet témája. Különösen mulatságos a nyugdíjba vonulás gondolata, amit Ceaușescunak Ilie testvére vet fel a végórákban. „Öreg vagy, beteg vagy. Hagyd a fenébe az egészet! Különben is, az amerikaiak és a szovjetek már mindent elterveztek. Most még visszaléphetsz. Szépen kinevezed a helyedre Iliescut, amúgy is őt akarják az oroszok, és elmész nyugdíjba. Te leszel a haza atyja. Évente egyszer tartasz egy szép hosszú beszédet, megírod az emlékirataidat és mindenki imádni fog. Ha rosszul mennek a dolgok már nem téged hibáztatnak, ha meg jól, akkor learatod a babérokat.”

Igen, ma már tudjuk, hogy így kellene ezt csinálni – és azt is, hogy a hatalomról mégsem mond le senki, aki annak birtokába kerül. A történet örökérvényű.

Fábián Tibor a mindentudás könnyedségével meséli nekünk a jobbnál jobb sztorikat, de mi, akik megéltük azt, hogy mindent elhallgattak és elhazudtak előlünk, tisztán látjuk, hogy emögött a tudás mögött mennyi komoly kutatómunka van.

Eltelt a rendszerváltás óta több mint harminc év. Nagyot változott azóta a világ? Ez kétségtelen. De hogy jobbá lett volna, az vitatható. Most is záporoznak ránk az abszurdnál abszurdabb megpróbáltatások, meg kell felelnünk olyan, eddig elképzelhetetlen kihívásoknak, mint a koronavírus-járvány. Ugyanolyan nagy szükségünk van most is a humorérzékünkre, mint a Ceaușescu-korszakban, amikor a humornak megtartó ereje volt.

Fábián Tibor regénye ebben segít nekünk.

A rádió arról beszélt, hogy a zsarnok elmenekült, győzött a forradalom, és ideiglenes kormány alakult Ion Iliescu vezetésével. Elena ezen a ponton felüvöltött. „Mondtam, hogy el kell tenni láb alól! Te meg azt mondtad, elég, ha kihelyezzük vidékre. A jó szíved visz minket a sírba, Nicu!” Az Elvtárs csak hallgatott és hümmögött. Iliére gondolt, aki tegnap megmondta, mit tegyen. Lám, igaza volt. Most otthon üldögélne a kanapén felpolcolt lábbal, és nézné a tévében a forradalmat. (Részlet a regényből.)