„A szabadságot nem adják ingyen, harcolni kell érte”

Ciucur Losonczi Antonius

Az emlékezőket Dénes István-Lukács esperes, a váradolaszi gyülekezet lelkipásztora köszöntötte, majd Pál apostolnak a Kolossébeliekhez írt leveléből (3: 14,15) idézett ezt követő igei szolgálatában Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke. Arra hívta fel a figyelmet: sok-sok idő, 172 év telt el ama végzetes október hatodika óta, s talán felvetődik, hogyan elevenítette fel az akkori történéseket az évtizedek folyamán a magyar nemzet, illetve mi magunk, a történelem ezen pontján miként gondolunk az 1848-as hősökre, a szabadságharcra, a győztes és vesztes csatákra. Mind egyéni, mind közösségi szinten meg tudjuk-e hallani ezek nekünk szóló üzenetét – no nem azért, hogy örökké sírjunk, szenvedjünk és panaszkodjunk, hanem, hogy ami fáj nekünk, azt számba vegyük, s közben felismerjük, hogy Isten milyen megoldásokat kínál számunkra azért, hogy a legkegyetlenebb szorításból is ki tudjuk szabadulni, s boldogan éljünk. Azt is kiemelte az egyházfő, hogy sajnos a szeretet hangoztatása gyakran tartalom nélküli, elveszítette ez a szó az igazi értelmét, holott az aradi vértanúk, bár lehet, hogy kemény vagy szigorú emberek voltak, mégis ők is szerettek, és ezen szeretet hordozóiként rendet és igazságot tudtak teremteni, bizonyságot téve arról, hogy mi a kötelessége azoknak, akik nemcsak álmodozni akarnak, hanem cselekedni is azért, hogy ezáltal reményteljes jövőt építsenek és valami újat, szebbet, jobbat hozzanak létre.

Pálos István római katolikus főesperes-kanonok azon meggyőződésének adott hangot: az áldozatok, akik milliók álmát akarták beteljesíteni, ugyan nem értek célt, azonban örök jelképpé váltak hazaszeretetükkel, egységre törekvésükkel, a szabadság eszméjéhez való hűségükkel, következetes kötelességvállalásukkal. Nem a maguk érdekeit nézték, hanem a hazájukat szolgálták, a nemzetüket akarták felemelni. Tudták azt, hogy az igazság egy tény, és nem hagyták magukat megvezetni, mint azok, akik napjainkban túl nagy egójuk miatt helytelen döntéseket hoznak, vagy engednek a korszellem diktálta rossz sugallatoknak.

Mátyás Attila evangélikus-lutheránus lelkész arról beszélt, hogy Arad és október hatodika mint a magyar golgota él az emlékezetünkben, és lélekben gyertyát gyújtunk a tizenhárom vértanú előtt. És ugyan a szabadságharc elveszett, az ő küzdelmük mégis példaértékű. Azt bizonyítja: a szabadságot nem adják ingyen, harcolni kell érte, és Istenbe vetett hittel nem szabad meghátrálni.

Kardos József unitárius tiszteletes a szeretetparancsolat (János 13: 34,35) és a megbocsátás gesztusa, illetve a Haynau-i gyűlölet és igazságtalanság közti éles ellentétre világított rá.

Botházy Nándor alprefektus, az RMDSZ nagyváradi szervezetének ügyvezető elnöke arról beszélt, hogy a szabadság iránti vágyuk és tettrekészségük az aradi tizenhármakat szembe fordította egy olyan zsarnoki hatalommal, mely a nemzeti önrendelkezés alapgondolatát nem tisztelve, saját önkényes és korlátolt küldetéstudatától elvakítva kívánta rákényszeríteni akaratát a függetlenségre vágyó magyarságra.

A rendezvényen közreműködött a Művészeti Líceum magyar tagozatának képviseletében a Nagy Viola tanárnő vezényelte kórus, a Benczédi Kristóf (orgona)–Cozak Dávid (hegedű) duó (felkészítő tanáruk Lupse Anita) és az ötödik osztály (felkészítő tanár Mados Andrea), illetve a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium részéről Szatmári Ildikó tanárnő (szavalat), a Kövendi Éva tanárnő vezényelte kórus, a Szakács Zoltán iskolalelkész irányította zenekar, valamint Kovács Nóra és Bata Dávid diákok (szavalat). Irodalmi műsorral szolgált még Meleg Vilmos színművész, presbiter. Ezt követően egyéni és szervezetek általi koszorúzás zajlott a Nagysándor József-emléktáblánál.

Fotók: A szerző felvételei