Implon Irén: a polgári hang a kommunizmus évtizedeiben

2011. augusztus 5-én hunyt el Implon Irén, a nagyváradi újságírás rendszerváltás előtti korszakának kiemelkedő alakja, akinek főként színházi tárgyú írásai, de úti jegyzetei, riportjai is jelentős szellemi értéket közvetítettek a kommunista diktatúra éveiben. Halálának tízéves évfordulója alkalmából idézzük meg alakját fia, Manolescu Gábor és egykori kollégája, Nagy Béla segítségével.

Pap István

Implon Irén 1927-ben született Nagyváradon, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar irodalom szakos tanári diplomát, de már az egyetem ideje alatt tanított helyettesítő tanárként különböző falvakban. 1952-től 1957-ig a nagyváradi Fáklya napilap munkatársa volt, majd a Tanügyi Újsághoz került. 1960–65 között a sajtónak egy időre búcsút mondva magyar és francia nyelvet tanított nagyváradi iskolákban. 1965-ben került vissza a Fáklya szerkesztőségébe, melynek 1985-ben történt nyugdíjaztatásáig a tagja volt, de hivatalos nyugalomba vonulása után is jelentek meg írásai. Újságírói pályakezdéséről az egykori kolléga, Nagy Béla azt írta egy el nem hangzott laudációban, hogy Implon Irén akkor kezdett el újságíróskodni, amikor már a szó hagyományos, polgári értelmében felfogott újságírás Nagyváradon nem létezett. Tudniillik az 50-es években már csak egy magyar nyelvű napilap volt a városban, és annak a szerepe is csupán abban merült ki, hogy a kommunista pártpropagandát közvetítse magyar nyelven az olvasóknak. Ezért is kell különös tisztelettel tekinteni Implon Irénre, aki Nagy Béla szavaival „a riporteri státuszt felvállalva próbált rést ütni a tömény és bornírt pártpropaganda falán s a polgári újságírás még elevenen élő hagyományaira alapozva, új hangot, új színt, hiteles kultúrát csempészni a lapba. Mindezt akkor, amikor a hagyományokra még csak visszapillantani is főbenjáró bűnnek számított”.

Kányádi Sándor Kossuth-díjas erdélyi magyar költő társaságában

Kultúrateremtő

Implon Irénnek a kezdeményező készsége is fontos kultúra- és közösségteremtő erő volt. Első fáklyás korszakában az ő kezdeményezésére olyan irodalmi színpadi tevékenység indult meg a színház keretén belül, ami főként irodalmi matinék megszervezésében nyilvánult meg, és ami sem azelőtt, sem közvetlenül azt követően nem volt jellemző a váradi színházban. Második újságírói korszakában a Fáklya Látóhatár című művelődési rovatának alapító szerkesztőjeként vállalt irányító szerepet Nagyvárad és Bihar megye magyar szellemi életében. Nagy Béla, aki a hetvenes éveken átívelő korszakban volt Implon Irén közvetlen munkatársa, elmondta, hogy hihetetlen munkabírású kolléga volt, tevékenysége gyakorlatilag minden újságírói, publicisztikai műfajt felölelt, de kedvenc témája mégis a színház volt. „Több kötetet össze lehetne állítani csak a színházi kritikáiból. Annak a korszaknak nagyváradi magyar színháztörténete csak Implon Irén írásaiból ismerhető meg, más forrás már nincs, és nem lesz” – fogalmazott Nagy Béla, hozzátéve, hogy Implon Irén foglalkozott képzőművészettel, műkedvelő művészettel, társadalmi, szociális kérdésekkel is. „Szinte nem volt olyan tematika, amihez ne nyúlt volna hozzá. A szerkesztőségen belüli tekintélye vitathatatlan volt, és ő maga is tudatában volt saját értékének és annak a státusznak, amit kivívott magának. Újságírói talentumát nemcsak a szerkesztőség tagjai, hanem az olvasók is messzemenően elismerték” – mondta az egykori kolléga. Mind a méltató kolléga, mind pedig Implon Irén fia, Manolescu Gábor kiemelték a szülővárosához való hűségét, hiszen bár az ország valamennyi számottevő magyar nyelvű művelődési, művészeti lapjában publikált, és hívták is el Váradról, ő mindvégig szülővárosában és a Fáklya szerkesztőségében maradt. Implon Irén igazi lokalpatrióta volt, aki „Semmi szín alatt nem gondolkozott azon, hogy elmenjen Nagyváradról, pedig erre többször is adódott lehetősége. A nyolcvanas években voltak munkahelyi ajánlatai, és feleségül is kérték. A kilencvenes években is kapott felkéréseket, de akkor már még kevésbé akart elmenni” – fogalmazott Manolescu Gábor.

Az alkotás becsülete

Fia emlékei szerint Implon Irén mindig értékelte az emberek lelkesedését, odaadását. Ez újságírói karrierjének kezdete óta érzékelhető volt, amikor még riporterként járta a falvakat, hogy bemutassa az ottani emberek életét. Ha valakiben bármilyen szinten felfedezte az alkotókészséget, felkarolta a műkedvelőt. „Azt szerette látni, ha az emberekből kijön valami más is azon kívül, hogy egész nap kapálnak vagy dolgoznak a gyárban. Egyfajta küldetés volt ez számára, hogy kihozza az emberekből az alkotót” – mondta Manolescu Gábor, aki így folytatta visszaemlékezését: „Édesanyám nagyon érzékeny, szentimentális ember volt”. Ez a lelki jellemvonása az idő múlásával egyre erősödött, és ahogy teltek az évek, egyre magába húzódottabb, zárkózottabb lett. Ehhez a folyamathoz a lelki habitusán kívül kétségtelenül hozzájárult az egyre nyomasztóbb kommunista rendszer is. Ráadásul a szekuritáté részéről is volt egyfajta nyomás az irányába, ami megrettentette. „Pedig édesanyám nem volt az a kimondós fajta. Ő csak a szépet látta. Nem akart meglátni semmi negatívumot” – fogalmazott Manolescu Gabor. Ennek megfelelően nem volt rá jellemző a negatív kritika. „Ő akármilyen témához úgy állt hozzá, hogy a cenzúra nem volt mit kezdjen vele. A habitusából adódott az, hogy mindent pozitívan szemlélt”. Ez alól egyetlen kivétel volt: a filmkritika. „Ezekből az írásaiból kitűnik, hogy a képessége megvolt rá, csak hajlam nem benne ahhoz, hogy a negatívumokat lássa és láttassa” – jegyezte meg Manolescu Gabor. A mozi iránti kritikus magatartásának okai abban keresendők, hogy ez kötelező feladat lehetett a számára, másrészt pedig sok kétes értékű film érkezett a mozikba, amelyekről írni kellett.

Egy közös fotó Meleg Vilmos nagyváradi színművésszel

Bezárkózás

„Édesanyám sehogy sem tudta feldolgozni a nyolcvanas évek szellemi sivárságát. Ez az életkorával is magyarázható, holott nem volt még annyira idős, de lelkivilágának a felépítése és a külső körülmények is hozzájárultak a visszahúzódásához” – mondta a fia. Egyrészt a személyes kapcsolatokban történt törések viselték meg: amikor szinte hetente hallotta valakiről, hogy már nincs itthon, az fájdalmasan érintette, de ennél is nagyobb fájdalma volt az, ami a színházzal történt, mely egyre silányabbá vált, noha a színészgárdában nagy változás nem történt a korábbi időszakhoz képest, amikor még jobb minőségű volt a váradi színház. Implon Irén a rendszerváltás után sem találta már meg a helyét, mert, és most megint Manolescu Gábort idézzük: „1990-ben mindenki naivan lelkesedett, de ez a naivitás nagyon hamar elmúlt. És amikor ezen túlestünk, amikor láttuk, hogy mi történik, ez végképp betette nála az ajtót, pedig akkor még hatvanöt éves sem volt. Tudatosan próbált elzárkózni attól, ami van. A telefonhívásokra ritkán válaszolt, egy nagyon szűk kört leszámítva nem fogadott embereket. Szerepléseket nem vállalt, pedig voltak ilyen irányú felkérései. Egy kézen megszámlálható, hány ilyen felkérésnek tett eleget”.

Kötetekről

Implon Irén halálának tízéves évfordulója jelentette az apropót ahhoz, hogy fia újra megjelentesse a Varadinum Script Kiadó gondozásában a Váradi tollrajzok című könyvének bővített kiadását, melynek illusztrációit Sólyom Lajos készítette. Az illusztrációk olyannyira szerves részei a könyvnek, hogy az új kiadásban a grafikus társszerzőként van feltüntetve. Az 1993-ban megjelent első kiadáshoz képest újdonság az is, hogy a könyv bővült egy fejezettel, melyben tizenhárom addig kötetben meg nem jelent írói tollrajz is helyet kapott. „A kötet írásainak a zöme az 1981–85 közötti időszakból származik. Meg vagyok győződve arról, hogy vannak még tollrajzok az azt követő időszakból is, de annyi talán nincs, hogy érdemes lenne egy harmadik kiadást is kiadni” – fogalmazott Manolescu Gábor, aki hozzátette, hogy az általa fellelt írásokhoz Sólyom Lajos küldött illusztrációkat, vagy már megvolt hozzájuk az eredeti grafika. Közölte, hogy folyamatban van szintén a Fáklyában megjelent színészportrék kötetbe rendezése. Mivel Implon Irén nemcsak magyar, hanem román színészek portéit is megírta, ezért a gyűjteményt román nyelven is megjelentetik, a fordítás már el is készült. Az elképzelések szerint ősszel a Váradi tollrajzokat és a színészportrékat kettős könyvbemutató keretében mutatják majd be.

Végezetül Manolescu Gábor elárulta, hogy az édesanyja által hátrahagyott gyűjteményben még számtalan írás, főként színi kritikák, illetve képzőművészeti írások, jegyzetek, riportok stb. vannak. Úgyhogy számíthatunk arra, hogy folytatódni fog Implon Irén írásainak a kiadása. Első körben kézenfekvő lenne a színészportrékhoz hasonlóan a képzőművészekről írt portrék kötetbe szerkesztése, jegyezte meg Manolescu Gábor, illetve reménykedhetünk abban, hogy a színházi tárgyú írásokból összeállított válogatás is napvilágot lát majd könyv formájában.

Borítóképen: A nagyváradi színház épülete előtt Sütő András íróval