Fehér Dezsőné Breitner Janka nyomán – „Az ismeretlen Léda”

Imre Zoltán

VI. rész

Az előző rész tartalmából: Janka történetében több, számunkra ismeretlen nevet olvashatunk. Ahhoz, hogy teljesebb képet kapjunk, ismernünk kell a benne foglalt szereplőket, sőt ha lehet, élettörténetüket, pályafutásukat, életkörülményeiket. A történetet olvasva, rögtön szembetűnik egy O. P. monogram, (…) Ordódy Pálról van szó, akihez Brüll Adél komoly szándékkal közeledve, bízott a házasságkötés létrejöttében. Brüll Berta nem említi, sőt nem is tudott Léda Ordódyval való házassági szándékáról, ő egy másik katonatisztről tudott, Schey főhadnagyról, de ezt a család ellenezte. A nagymama minden tisztet üresnek, léhának, pazarlónak tartott – szóval megvolt a véleménye róluk. Mint tudjuk, Ady sem kedvelte a tiszteket, katonákat, párbajellenes volt, és ennek olykor hangot is adott. (…)

Visszatérnék Ordódy Pál életéhez. (…) A fiatal katonatiszt elvarázsolja Adélt, bensőséges szerelmi viszony alakul ki kettejük között. 1896-ban már a házasságkötés gondolata fogalmazódott meg, mikor ismeretlen okok miatt sorsuk eltérő fordulatot vett. Városunkban 1892-ben, négy évvel a szakítás előtt, Ordódy Pál hadnagyi rangot nyer, 1896-ban főhadnaggyá léptették elő. A következő négy évben már Gyöngyösön és Miskolcon állomásozott mint kapitány. Minden ok nélkül negyvenötödik életévében (1913-ban) nyugdíjaztatását kéri. (…) 1914-ben, a „Nagy Háború” kitörésekor behívják, de amint a háborúnak vége lett, vágyát nem adva fel, Münchenbe siet és beleveti magát festőművészeti tanulmányaiba. Ebben az időben a müncheni iskola volt Európa egyik legfontosabb művészeti központja. Itt tanult Pogány Margit (a később világhírűvé vált román szobrászművész, Brâncuși múzsája), sőt maga Brâncuși is, Ady Itókája, Otilia Marchiș, Benczúr Gyula, Szinyei, Hollósy Simon, Réti István, Ferenczy Károly és még sorolhatnám. A közel 350.000 lakosú városban közel háromezer festő, szobrász élt és alkotott.

Ordódy Pál a müncheni Glasplast kiállításain is részt vesz. Portrékat, életképeket fest, a Gitározó nő és a Sárga ruhás nő című képei feltűnést keltenek. 1929-ben súlyos mellhártyagyulladást kap és 1930-ban, hatvannegyedik életévében örökre eltávozik az élők sorából. Unokahúga szerint egy ízben házasságot is köt, de boldogtalan volt, majd három hónap házasság után elváltak. Érdekes, talán a véletlennek is mondható, de ezt az asszonyt is Adélnak hívták, teljes nevén Adele Wolf.

A következő, egyben sorozatunk utolsó részéhez érve, tovább szeretném bővíteni ismeretüket. Janka, Ordódy Pál mellett, megnevez még két úriembert, érdemes őket is megismerni. Az egyik közülük a Nagyvárad napilapnál volt újságíró, jó vágású és hírhedt kardforgató, párbajozó, ő nem más, mint Gallovich Jenő. „Graebe Henrik kolozsvári származású huszárfőhadnagynak párbajban belevágott a lábába, úgy, hogy évekig mankón kellett járnia a szerencsétlen embernek” – írja visszaemlékezésében Tápay Szabó László újságíró és művelődéstörténész. Az 1910-es évek elején feleségével, Ternovszky Margittal (aki egyebek mellett híres énekesnő volt) úgy döntöttek, hogy a fővárosba költöznek. Gallovich az Országos Iparos Szövetség ügyvezető elnöke és a Magyarországi Vidéki Lapok Országos Egyesületének is ügyvezető elnöke lesz. Újságírói szakmáját nem hagyja abba. Gallowichéknak három gyermeke született. Tibor, Ervin, és György, aki sajnos hétesztendősen meghalt. A családi tragédiák sora a legkisebb gyerek halálát követő nyolcadik évben folytatódott: felesége, Ternovszky Margit 51 éves korában szívbetegség következtében hunyt el. És ebben a részben megérkezünk Adél életének egyik fontos fordulópontjához, Diósy Ödönhöz. Nos, ismerjük meg egy kicsit jobban, ki is volt a férj, honnan származott, elég tehetős volt-e a házasságkötéshez?

Diósy Ödön iparos családból származott. Apjának, Diósy Ferencnek eredetileg a Színház utcai bazárépületben, közvetlenül a bodega mellett volt üzlete. Ödön apja és Mihály nevű fivére, ezenfelül két nagybátyja, Diósy Ignác és Soma, jó nevű iparosok voltak, és városunkban becsületes hírnévvel rendelkeztek. Ebben az időben Diósyék voltak Nagyvárad egyetlen cégfestő cége. Ödön apja nem fogta mindkét fiát erre az iparra, Mihályt ugyan maga mellé vette az üzletbe, de Ödönt, a család eszét iskoláztatták. A család kegyelettel és büszkeséggel őrzi Diósy Márton emlékét, aki Ödön apjának unokabátyja volt. (Diósy) Nussbaum Márton Szilágynagyfaluban született 1818-ban, Nagyváradon végezte iskoláit, és a negyvenes évek elején már Pesten volt újságíró. Tollával oly jó hírt szerez magának, hogy a Petőfi baráti köre befogadja és Egressy Gáborral, Szentpétery Zsigmonddal együtt a költő rajongó hívei közé sorolják. Rakodzcay Pált idézve: „A Nemzeti Színház ezekben az években megbízza a francia nyelvű darabok fordításával, ezek közül a Don Caesar de Pazan hosszú éveken át műsordarabja maradt a színháznak. Legnagyobb érdeme azonban, hogy a fővárosi zsidóság körében magyarosodási mozgalmat indít és minden írásában, előadásában, szavalatában a magyar nemzeti szellemet hirdeti.” Egressy Gábor és kora, Budapest, 1921. 335. o. Pesti Hírlap, 1844. augusztus 29.: „Az egyletet, melyben ő társalapító, »magyarító« intézetnek nevezi. Végül kisdedóvót is alapít (…) melynek célja, hogy német ajkú szülők kisdedeit kizáróan nemzeti nyelvre tanítsák.” 1848-ban az Egyenlőségi klub választmányi tagja lesz, és Kossuth Lajos miniszterelnök mellé, titkári állásba helyezik. Kossuth maga dönti el, milyen névre magyarosítsa családi nevét, s az ipszilonos névaláírást Diósy Márton holta napjáig megtartotta, mint Kossuth-tól származó „nemességet”.

Diósy Márton mint honvédszázados részt vett az 1848-as szabadságharcban, amelynek leveretése következtében Kossuth-tal együtt Angliába emigrál és itt telepedik le. Eleinte a magyar emigráns hányattatott életét éli, utóbb azonban révbe jut. Feleségül vesz egy német (Biedermann) leányt és itt (Londonban) a magyar bortermelésnek teremt piacot. Megőrzi a Kossuth-tal együtt tett fogadalmát, hogy élve nem lépi át többé a magyar határt, azonban két évvel halála előtt, 1896-ban honvágya elhozza Bécsig. Nyomban első kívánsága, hogy magyar cigányt hallhasson. Köréje sereglett családja, amely kivitte a Práterbe, mivel a leghíresebb prímás épp akkor ott játszott, s az öregúr által megrendelt nótáját (Cserebogár, sárga cserebogár…) sírva vele zümmögi. Visszajött néhány percre a csodás ifjúság, a nagy kor, a halhatatlanok szelleme, a reformévek, Kossuth és Petőfi.

Most pedig olvassuk Janka történetének folytatását:

„A sorsában, »vasárnapi szerencséjében« és szerelmében csalódott Adél ekkor szakított élete minden addigi formaságával, törekvésével és ambíciójával. Szakítása oly túlzott és vadszenvedélyű volt, milyen csak a kétségbeesett lényeké. Bosszúja az így történt-ért önmagára sújtott a mindent felégetésében nem ismert határt. Úgy tett ez a becsvágyó, heves vérmérsékletű leány, mint az egykori paraszt, kinek vetése egy részét elverte a jégeső. Husángot ragadott, s ami megmaradt volna terméséből, azt szilaj kárörömmel maga verte el. Adél máról holnapra visszavonult társaságától, mintha a sértést mindannyiuktól kapta volna. Lehet, ezzel megelőzni akarta, hogy esetleg elejtsék.

Ha hívták valamerre, nem fogadta el, sehol sem mutatkozott, s mivel gőgje nem tűrte azt, ami megtörtént vele, meggyűlölte szülővárosát, Váradot. Az elszegényedés, a megváltozott mód ugyan nem látszott meg a család egyetlen tagján sem. Maga Brüll Samu, az apa továbbra is együtt sörözött régi társaságával, azokkal a bihari urakkal, akik őt a nagyiparosi világból kevesedmagával bevették és megkedvelték. Ő pedig jól érezte magát és közéjük tartozónak. Soha világéletében nem is volt másféle társasága. A családnak egyelőre már csak azért sem kellett fényűző életmódján változtatnia, mivel Brüll nagymama még mindig gazdag volt, és a háztartást hathatósan támogatta. Egyedül Adél, a maga nehéz természetével vonta le tüstént a történetekből az összes következményeket, mindazt, ami őt frontváltoztatásra kötelezte. Ő minden idegszálában tudta, hogy őket ezentúl más szemmel nézik, még akkor is, ha ezt nem éreztették vele, főként azért, mivel erre nem adott alkalmat. De ő kegyetlen szavakkal illette gondolatában önmagukat: elszegényedésüket »lecsúszásnak« bélyegezte, a füstbe ment házassági tervről pedig az volt a véleménye, hogy ő ezek után hírbe hozott leány. Akkori időben ez valóban más volt és több – ebben a polgári rangsorban, mint lenne például manapság. Nem tűrte, hogy sajnálják őt, nem tűrte, hogy lenézzék. Mindent inkább, mint ezt… Fölégette tehát maga mögött a hidat, maga mögött betette eddigi életmódja ajtaját és körülnézett, hova, milyen módon, kivel menekülhetne. Tekintete ekkor reám esett. Hogy én a magam módján szintén kiléptem a szigorú polgári családi körből, hogy »bohém« emberhez menjek férjhez. Mert 1897 decemberében én a Nagyvárad című lap felelős szerkesztőjének, Fehér Dezső író és újságírónak lettem felesége. Az enyéim ugyancsak ellenezték ezt a házasságot, de én ragaszkodtam hozzá, mert Fehér kitűnő emberi és szellemi tulajdonságain kívül megnyert a gondolat, hogy ezentúl írók, művészek, költők, a szellemi elit körében telhetnek napjaim. Tudtam Fehér Dezsőről, hogy szűkebb társaságához Várad kiváló emberei tartoznak, mint Dr. Várady Zsigmond ügyvéd, minden városi bizottság tagja és minden Nagyvárad-bihari jó ügy szellemi vezére, mint Dr. Dési Géza ügyvéd s a Nagyváradi Napló nagyeszű főszerkesztője, Lovasy Andor földbirtokos, a Szabadság című lap főszerkesztője. De ezenkívül is, esténként körülülték asztalát a legtehetségesebb újságírók – amilyenek akkoriban Váradon Halász Lajos, Szűcs Dezső, Sas Ede és sok mások voltak. A színház nagy estjein, más művészi és kulturális eseményeinél Fehérnek egyszerűen jelen kell lennie – s ez az egész színes, mozgalmas, szépet és hasznosat alkotó világ vonzott, lebilincselt, érdekelt. Igent mondtam, a pénz adta esetleges gazdagság helyett a szellem gazdagságát választottam, és ezt soha az életben nem sajnáltam meg. Az uram életéből, hivatásából mindig részt kértem és boldog voltam, ha segíthettem abban, amit ő küldetésének érzett: magyar tehetségek érvényre juttatását. Az az érzésem is megmaradt örökké, hogy Ady összes kiadója körül ő érezte meg legelsőnek a fiatal poéta lánglelkét. Büszkeséget érzett az alatt a két és fél év alatt, amíg Ady őnála dolgozott, felbecsülhetetlennek a vesztességet, amikor Páris miatt elhagyta. Mégsem tudott reá e »hűtlenségért« egyetlen pillanatig haragudni – nem mint én –, mert érezte, hogy Adynak az az út nélkülözhetetlen. Én csak asszony vagyok, személyesebb érzékenységű, mint néhai Fehér Dezső volt és én bevallom, évekig nem tudtam napirendre térni Ady »elcsábulása« fölött. Sajátos önzés, melyet tíz esztendővel Ady Párisba kiutazása után már igyekeztem jóvátenni, amikor régi szeretetemmel és megnövekedett anyai büszkeségemmel ismét Ady felé fordultam, hogy azontúl mindvégig zavartalan legyen barátságunk. De azt a tíz esztendőt, mely alatt nehezteléssel gondoltam reá, ma már szívesen törölném életemből.

Sokszor megtörtént a Lezser-klub-bal, hogy miután reggelig szórakoztunk a cukrászdában, reggel még feljöttek hozzánk és nekem nagyhirtelen korhelylevest kellett főznöm, a »Kis pipába« küldtem ilyenkor, savanyú káposztáért. Az erős feketekávé is elkellett – hiszen ott csaknem minden egyes embernek tőlünk egyenesen hivatalába kellett mennie, s délig dolgoznia. De az olyan világ volt, hogy azért remekül ment mindenkinek a munka s ami ezzel jár, az érvényesülés is, mert csupa feszülő fiatal erő lakott benne. Adél azontúl, hogy velem kötött barátságot, szintén eljárt velünk néha-néha a Lezser-klubba. A sok férfi közül, aki boldogan szegődött volna lovagjává, neki legjobban Gallovich Jenő tetszett meg. Gallovich nem volt váradi, gondolom szegedi volt, igazi úri fiú, akin érződött a jó gyermekszoba. Híres vívó és sportember, aki túl volt már akkor néhány igazán »snájdig« párbaján. Miután abban az időben sok súrlódás volt a dzsentri aranyifjak és az ifjú újságíró-gárda között, Gallovichot Váradra nemcsak szellemi érdemekért, de ezenkívül is »párbaj« szerkesztőnek szerződtették. Állta is ezt a helyét remekül, pedig exponált volt ez abban az időben, amikor a Szigligeti Színháznak igazi szépe volt egy Á. E. nevű sugárzó fiatalságú segédszínésznő, magas, nyúlánk termettel, gesztenyeszínű hajkoronával és olyan fogsorral, amely igazi gyöngyökkel ér föl, és amikor ennek a Várad Szépének a kaszinó is, de a bohém ifjúság vállvetve-versengve udvarolt.

Gallovich hűvös fölénnyel bonyolította le a többnyire közös rajongásból származó párbajokat és pecsétgyűrűs keze épp oly biztonsággal forgatta a kardot az újságíró-becsület védelmében, mint az előkelőségek saját kódexeikért. Gallovichnak nagyon megtetszett Adél – és Adélnek nagyon megtetszett Gallovich. De ez az udvarlás még semmiféle kapcsolattá sem érhetett, hogy Adél egy napon nagy ámulatomra azt kérdezte tőlem: – Mit szólnál, ha férjhez mennék Gallovich-hoz? Szinte gondolkodás nélkül feleltem: – Ne menj te újságíróhoz! Az újságírók bizonytalan állása, kis fizetése, szerény anyagi határai nem valók a te igényeidnek. Ilyen életbe sohasem tudnál beleilleszkedni. Adél nem felelt, de további viselkedéséből láttam, hogy szavaim hatottak, hogy az egész felvetett kérdés nála ez akkor valóban csak pillanatnyi ötlet volt. Gallovich egyébként hamarosan elkerült Váradról, ha jól tudom, a szegedi Kereskedelmi Kamara titkára lett és csak cikkíróként szerepelt azontúl lapoknál. Még 1897-ben történt, hogy Szófiából hazalátogatott szülővárosába, Nagyváradra egy huszonöt éves fiatalember, aki a bolgár fővárosban magyar–bolgár kereskedelmi ügyvivő volt (az akkori kereskedelmi konzuloknak ez volt a hivatalos címük), ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a két ország között üzleteket közvetített. Az ügyvivőt Diósy Ödönnek hívták, szüleit kereste fel Nagyváradon, s amint legelső alkalommal végigment egyik rokonával a Fő utcán, szembetalálkozott egy nagyon érdekes külsejű leánnyal, utánafordult és azt mondta: – Ez a nő lesz az én feleségem.”

A cikksorozat itt véget ér, a történetről teljességében a hamarosan megjelenő könyvemben olvashatnak.

A borítóképen: Adél és Berta – a nagyváradi Ady múzeum tulajdona