Közömbösség

Tóth Ágnes

A púpos nyakú, hórihorgas öregember ismét megállt a kocsma nyitott ajtaja előtt és hosszan nézte a bentieket. Soha nem lépett be az ivóba, csak mozdulatlan némasággal szemlélődött az utcáról, sokszor félóráig is. Kezében megkopott szatyor lógott üresen, amit a szél kényére kedvére himbált, annak függvényében, hogy éppen merről merre fújt. Az ivóban a törzsvendégek már megszokták a hallgatag öregember kitartó kíváncsiságát, hiszen évek óta naponta visszajárt ide, akár esett, akár fújt, fagyott, vagy perzselt a nap. Valószínűleg keresett valakit. Valakit, akivel egykor együtt itta ebben a kocsmában a sört, akit szeretett, aki nagyon hiányzott neki. Talán találkát adott az öregnek itt, és mégsem jött el. Ki tudja, ki tudhatná ezt rajta kívül. És mikor nem látta a többi ember között azt, akit keresett, tovább indult. Nem ment messzire, csak a szomszédos élelmiszerboltba, ahol néhány üveg olcsó sörrel bélelte ki megkopott szatyrát, és egy negyedóra múlva immár tele cekkerrel, egy másik irányból tért vissza a kocsma ajtaja elé és nézett befelé apró barna szemeivel, tovább kutakodva, hegyes orrát és állát magasabbra emelve, már amennyire púpos, merev nyaka ezt megengedte.

– Jöjjön be, öreg – kiáltottak ki neki eleinte, de hiába, mert az öreg fülei süketek voltak minden meghívásra és kérdésre. Talán néma is volt, mert soha nem válaszolt és nem szólt senkihez, így aztán nem foglalkoztak tovább vele. Egy idő után, amikor újra világos lett a terem, tudták, hogy az öreg továbbállt, mert már nem takarta el az ajtón beáramló fényt. Ilyenkor valamelyik kis utcán araszolt előre hosszú vékony lábaival, előreszegezve púpos nyakát, lehajtott fejét. Néha letért a Körös-parti sétányra, meg-megállt egy-egy pad előtt, amin szerelmes párok csókolóztak, sokáig mozdulatlanul nézte őket, aztán tovább ment.

Nem sok vizet zavart, mégis furcsa jelenség volt, amolyan anonim kuriózuma a kerületnek. Ennek ellenére senkit nem érdekelt. Nem tartották személyét fontosnak, átnéztek rajta, mint az ablaküvegen, és tovább itták a sörüket.

Aztán egy idő után mégis csak hiányozni kezdett a púpos nyakú mindenkinek. Talán azért, mert már három hónapja nem állt meg az ivó ajtaja előtt és nem nézett be hosszan kutakodva. Valahogy olyan érzésük támadt a törzsvendégeknek, mint amikor a polcukról a csészék közül eltűnik az öreg, fületlen csupor, amit sose használtak, de most, hogy üres lett a helye, hiányolják és keresni kezdik, hogy visszategyék oda.

Így hiányolták a púpos nyakút is, és kérdezgették egymást, meg másokat, vajon tudják-e, mi történt vele. Talán beteg lett. Talán meg is halt. De senki nem tudta. Nem ismerték, nem hallottak róla. A nevét sem tudták.

Azért mégsem tűnhet el egy ember csak úgy, a semmibe. Vajon ki volt ő? Kit keresett? Kire várt? Miért nem beszélt? Volt-e hozzátartozója? Volt-e barátja, ellensége, szomszédja? Volt-e kutyája, macskája? Hogy ép esze nemigen volt, az kiderült furcsa magatartásából és szokásából. De mégiscsak egy ember volt, akinek öt éven át naponta a szemébe néztek, és semmibe vették.

Borítókép: Illusztráció