Fehér Dezsőné Breitner Janka nyomán – „Az ismeretlen Léda”, II. rész

Imre Zoltán

Az előző rész tartalmából: „Fehér Dezső felesége, Janka korábban ismerte Adyt, mint Léda, csodálattal figyelte zsenialitását. A legenda szerint neki, azaz Jankának köszönhetjük ismerkedésüket Lédával. Első kézből hallható Léda, azaz Brüll Adél ifjúsága, házasságának körülményei és az Ady Endrével való ismerkedésük története. Ez az a kötet, ami Dénes Zsófiának »hírnevet« adott, mivel a kézirat rövid ideig nála is volt, ebből inspirálva írta meg az Akkor a hársak épp szerettek... című nagy sikerű könyvét. A kézirat szomorú viszonyok között lett a tulajdona a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumnak. Tabéry Géza volt, aki megtalálta Kotzó Jenő nagyváradi ügyvédnél, akinél letétben volt hagyva, Janka kérésére. Fehérné egy kora délutáni napon leánygyermekét küldte az ügyvédhez a kézirattal, kiadót (Uj Hang – Budapest) is talált regényének kiadásra. Janka abban reménykedett, hogy Auschwitzból hazatérve kiadják. Nem jött haza, odaveszett lányával együtt, a kézirat pedig Kotzónál maradt, és ebből Dénes Zsófia profitált.”

Az Uj Hang kiadó Jankához címzett leveléből (1944. március 2.) idézek: „Ezennel igazoljuk megállapodásunkat, mely szerint kiadjuk az Ön »Ady Endre három asszonya« című könyvét, mely Ady Endre nagyváradi életével és Édessel, Lédával és Csinszkával kapcsolatos történéseit adja elő. (…) A könyv kéziratának Horváth Árpád urunk által javasolt átdolgozott példányát Ön f. évi március 31-ig eljuttatja hozzánk. Mi viszont kötelezzük magunkat, hogy a könyvet ez év végéig piacra hozzuk. A könyv kiállítása természetszerűleg a körülményeknek megfelelő lehető legjobb lesz.”

A kézirat között egy lapra figyeltem fel, melyen két, jól olvasható megjegyzés van: a lap bal feslő részén a „Nem adta vissza Dénes Zsófia” és a lap jobb alján az „Átvettem, kiadó számára megőrzésre, Dénes Zsófia 1943. ápr. 10.”, ezek között a teljes íven ceruzával, kézírással 39 darab fénykép és dokumentum felsorolása látható, igen halványan. A kiadó szerződésének dátuma 1944. március 2., míg a fentebb említett képek és kéziratok átvételének dátuma 1943. április 10. Szinte egy év különbség olvasható ki a két keltezés között, ami bizonyítja, hogy valóban a két asszony dolgozhatott a köteten. Ami fontos, hogy a képek és dokumentumok átvételekor nem szolgáltatta vissza Dénes Zsófia jogos tulajdonosának, Jankának. Felteszem a kérdést, mivel segíthette Dénes Zsófia Jankát? Hiszen Janka ismerte igazán Brülléket, férjén, Dezsőn keresztül a váradi újságírás és literatúra fejlődését, a bálokat, színházi eseményeket, egyszóval mindent, ami akkor Nagyváradon pulzált. Dénes Zsófiának jóval kevesebbről volt valós képe, Ady Endrét szinte csak pár napig mondhatta magáénak. Vajon ez a „nagy” segítség Zsófiától nem az ellenkezőjét takarja? Hogy Jankán keresztül kaphasson minél több támpontot Adyról, asszonyairól és Nagyváradról? Inkább efelé hajlok. Miért? Erre Fehér Dezsőné adja meg a választ: „Miért írok én is – annyi más után – Lédáról, a váradi Adyról és amit elválasztani tőlük nem lehet, a velük kapcsolatos emberekről és az együtt átélt dolgokról emlékezést? Felelem erre: jól ismertem őket. Szinte milliméter pontossággal elkísérhettem őket a váradi színtéren, testi és lelki értelemben szívtam mellettük az őket körülvevő levegőt. Harmincnyolc éven át voltam annak a néhai lapszerkesztőnek felesége, akinek lapjától elindult Ady Párisba. Ady házunkkal szemben lakott, nálunk étkezett, nálunk élt. Jó barátai voltunk, az uram is én is. (…) Túl sok hamis képet, néhol akart, másutt jóhiszemű megtévesztést, végül elúszó, buborékszerű fellengzéseket kaptam már róluk az Ady-irodalomban. Nem a pontos igazat, a keltezések vasszerkezetével alátámasztott adatokat – azt a képet, amelyet dokumentumok világítanak meg s igazolnak. Mert enélkül nincs értékes s érdekes életrajz. Ilyen életrajz csak a valóság bemutatása, visszavarázslása az igazságoknak. Iskolám volt erre, hiszen életem legjava redakcióban folyt le: a riport csak igaz lehet utolsó betűig vagy semmilyen.”

Tehát Janka szavaival élve „Iskolám volt erre, hiszen életem legjava redakcióban folyt le” – és ez valóban így volt. Férjének sokat segített a Nagyváradi Napló szerkesztésében. Szóval ahogy érezni lehet, nem volt semmi szüksége Zsuka segítségére. Ami még a történethez hozzátartozik, hogy Breitner Janka meg sem említi Zsukát a kötet kéziratában. Fordítva már annál inkább, de erről majd a következő részben olvashatnak. És akkor most olvassuk tovább Janka kiadatlan kéziratának történetét: Akkortájt, fiatalasszony korában, jelent meg szép Cecil szája körül az a kesernyés, kiábrándult vonás, amelyet semmi sem törölt le többé arcáról. Nem rontotta el ugyan szépségét, csak szomorúvá és elkülönültté tett. A hallgatag nőhöz ugyan illett kiábrándult arca és városszerte növelte gőgjének hírét. Ennek a bánatos asszonynak három leánya született. A legidősebb, Adél túl hamar növekedett fel. A családban Didának hívták. Nem volt ugyan oly szép, mint anyja, nem volt oly törékeny alkatú és finom vonású – csak talán érdekesebb. Apjától bizonyos erőteljességet, keményebb, gyúrt arcot, erős, szenvedélyes ösztönéletet örökölt. Váradi iskolatársnői úgy emlékeznek reá, hogy az iskolában sem okosságával, sem szorgalmával nem tűnt fel. Csak éppen ott is olyan hatást tudott gyakorolni tanárnőire, egyéniségével úgy tudott érvényesülni és megnyerni, hogy valósággal kivitelező bánásmódban részesült. Barna hajának vöröses árnyalata, szemének szürkészöld színe az anyjáé volt, ellenben orra vágása, ahogy az tenyészparipák ideges orrcimpáira és tágra nyílt orrlyukaira emlékeztetett, kimondottan apai ágának vonása volt. Adél leánykorában derékben nagyon karcsú maradt, keble fejlettségével, csípője gömbölydedségében arányítva igazi „darázsderék”, s ez tökéletesen megfelelt a nyolcvanas, kilencvenes évek eszményi termetének (1800-as évek).

Leánykorában nem festette magát, az akkori időben ez vidéken nem volt szokás. Egész külsőségében be kellett tartania a nagyon jól nevelt fiatal lányok mérsékletét, így kívánta meg anyja és azért is hatott oly előkelően. Mielőtt írni kezdtem volna ezt az emlékezést, felkerestem Brüll Bertát, ki a legnagyobb visszavonultságban él: az emberek nem szívesen ismerik azt, akinek rosszul megy. Megkértem Bertát, írja meg számomra mindazt, amire Adélra vonatkozóan emlékezik. Itt adom most Berta memoárjának egy részét; azt amely nővére gyerekkorára vonatkozik: „Vasárnap déli tizenkét órakor született. Úgy tartják, hogy ezek a szerencse gyerekei. Hangoztatta is ezt sokszor és várta, sóvárogta a szerencsét és boldogságot. De igazán boldognak és szerencsésnek nem volt mondható. Alig féléves korában dajkája titkon mákkal itatja és mire rájönnek, hajszálon múlik, hogy bele nem pusztul. Az elküldött dajka helyében nem kapnak megfelelőt, így hát egy szép, egészséges cigány asszonyt fogadnak fel, hogy az táplálja. Gyakran emlegette, hogy a sok benne levő nyugtalanságot belőle szívta magába. Nehezen kezelhető gyermek már kicsi korától. Apám elkényeztette és minden kívánságát teljesítette. De azért nem mondhatom, hogy Apa bármelyikünket háttérbe szorított volna, ahogy nőttünk, úgy kényeztetett is bennünket. Száraz humorú, kevés beszédű ember volt és nemcsak, hogy soha kezet nem emelt gyermekeire, de még igazán szigorú sem tudott lenni hozzánk. Nem emlékszem, hogy valaha üres kézzel jött volna haza. Valamivel mindig kedveskedett. Ha nem egyéb, úgy a napi cukorka adag kijárt nekünk, és ő mindig ugyanazokkal a szavakkal adta át nővéremnek: »Divide et impera« – Oszd meg és uralkodj! Mi, természetesen, nem étettük a latin szavakat, csak azt tudtuk, hogy az számunkra valami jónak a beköszöntője. Így azután, ha Apám nagy ritkán meg is felejtkezett a napi kedveskedésről, úgy a gyermekek kórusban és szemrehányóan zengtük feléje: – Divide et impera! – amin ő jót nevetett. Adél pedig egész életén át utolsó leheletéig tudott uralkodni, de éppen úgy osztani is. Mindig mindent megosztott velünk, testvéreivel, kétszeres odaadással attól a naptól, hogy elárvultunk és csak ő maradt meg támaszunknak.

Apám már akkor felismerte a nem mindennapiságot legidősebb gyermekében, mint anyám. Megértőbben állt egyéniségével szemben – mivel ő is ösztönös ember volt. Anyánk volt a kevésbé elnéző, sok tekintettben szigorú, mindig ellenezte apánk kényeztetéseit. Csak ő tudott határozottan megtagadni valamit az akaraterős Adéltől, amire nővérem hosszas és dacos sírásokkal felelt. Szép szó, gyöngédség, szeretetteljes magyarázat – úgy éreztem – hamarosan elhallgattatta, megbékítette volna zokogó nővéremet, de anyám szigora, amint idegesen rákiáltott és összeszidta, ennél a makacs és önérzetes gyermeknél csak rontott a dolgon. Ez a vonása is megmaradt egész életén át. Őnála szigorral, kemény szóval, fenyítéssel és fenyegetéssel soha semmit el nem lehetett érni. Pedig abban az időben egyesek még a testi fenyítést is jó nevelési eszköznek tartották. Volt egy német nevelő kisasszonyunk, az gyakran hangoztatta: – Je lieber das Kind, desto stärker die Rute. – Minél jobb a gyermek, annál erősebb a gerince. Anyám beszélte később, hogy egy alkalommal szabad kezet hagyott ennek a gyermekkertésznőnek. Adél másfél éves lehetett akkor, s valami makrancosságért a kisasszony elverte. Először és utoljára. Mert a verés olyan félelmes sírógörcsöt váltott ki a még alig is öntudatra ébredt másfél esztendős gyermekből, hogy soha többé nem mertek nála ezzel a nevelési eszközzel megpróbálkozni. Így volt ő akaratos és önfejű gyermek és felnőtt mindvégig, de emellett tele szívóssággal. Önálló minden szórakozásában, kezdeményezésében, csupa forró vérmérséklet és szenvedélyesség, aki csak a fiús játékokat kedvelte és akinek a játék nem alakulhatott másképpen, mint hogy ő vezessen és járjon elől mindenben. Csintalan, de bármit követ el, soha semmit le nem tagad és nem hallgat el, még ha tudja is, hogy ezért dorgálás jár. Sohasem hazudott. Ha valamit elkövetett, még Anyánk szigorával szemben is mindig mindent beismert és vállalta a következményeket (erre a mindent beismerésre és igazmondásra apám buzdította).” (Folytatjuk.)

Borítóképen: Adél gyerekként a középső Brüll lánnyal, Margittal