Fehér Dezsőné Breitner Janka nyomán – „Az ismeretlen Léda”

Imre Zoltán

IV. rész

Az előző rész tartalmából: Zsuka kétségbevonható kijelentései inkább arra engednek következtetni, hogy könnyűszerrel információkhoz jutva, felfelé ívelő pályafutásának egy sarokköve jelenhetett meg előtte. Jankát nehezen fogadja el, nem bírja személyiségét, hallgatja, beletúr a levelekbe, fotók közé, a még nem teljesen elfeledett emlékekbe, úgy, hogy még vissza sem juttatja ezeket jogos tulajdonosához (az előző cikkben olvashattak erről). Janka az a bohém asszony volt, akivel Brüll Adél – Léda jól érezte magát. (…) Ebbe a képbe nem fért bele Dénes Zsófia, aki csak pár napig bírta ki Adyt. Lédát egyáltalán nem szimpatizálta, tehát eleve az Akkor a hársak épp szerettek című könyve nem fedheti a valóságot.

Brüll Berta Kotzó Jenőnek 1958-as keltezésű levelében: „Mikor a D. Zs. könyve megjelent, nem hogy örömöm nem volt benne, de egyenesen belebetegedtem ennyi ronda, piszkos rágalmazásba (…).”

Majd következik egy remegő kézzel aláhúzott rész: „Miután tudomásomra jutott, hogy minden Önnél lett letétbe helyezve, felmerül a kérdés, hogy talán D. Zs. könyve nem az eredeti kézirat, mert nem tudom Fehérnéről feltételezni, hogy ilyesmit írhatott volna (…).”

Dénes Zsófia, Akkor a hársak épp szerettek: „Mélyen sajnálom, hogy a tragikus véget ért asszonyról el kell mondanom, amit közös munkánk során tapasztaltam – Fehérné szellemi színvonala nem volt olyan, hogy Ady belső életének kibontakozását valaha is figyelhette volna. Ady világnézetének kialakulását ő nem foghatta fel, és nem tekinthette át, erre nem voltak adottságai.”

D. Zs. jellemrajza Jankáról sok mindent elárul, nemhiába érezte magát igen kellemetlenül Brüll Berta, de lássuk, mit mond még Zsuka: „Mindezért fontos volt, hogy Fehérné memoárjait lerögzítsük. Ő nem képes erre, tehát én.”

Az iratok között figyelmes lettem egy újabb, géppel írott egyoldalas levélre, Pál Dénes Tabéry Gézához: „Kedves Tabéry Géza! Szíves levelezőlapját megkaptam. Nagyon köszönöm. Kevéssel utána megírtam lapjának teljes szövegét a Magyar Népköztársaság Irodalmi Alapja igazgatójának, Bölöni György elvtársnak, egyben közöltem vele a pontos címét. Lehet, hogy az egész magánszorgalmam, Fehér Dezsőné kéziratának felkutatására, esetleg tárgytalanná válik, mert két nap előtt az Esti Budapest szombati irodalmi mellékletében, amit idecsatolok olvasom, hogy Dénes Zsófia »Ady Endre nagyváradi dokumentumkötetet állít össze.« Dénes Zsukával, akivel valaha egy redakcióban dolgoztam, rég nem beszéltem. Csak azt olvastam róla, hogy a nála lévő Ady – Léda könyvet (Nyilván mert azt Fehér Dezsőné írta) nem hajlandó közrebocsájtani. Ez a hír is az Irodalomtörténet című folyóiratban jelent meg, mint Hegedüs Nándor felszólalására. (…) Még egyszer köszönöm kedves levlapját. Budapest, 1956. május 15. Tisztelő híve: Pál Dénes”

Pál Dénes levele Tabéry Gézához. A nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum tulajdona

Ezek után úgy tűnik, hogy nemcsak most, a XXI. században kérdésesek Dénes Zsófia Akkor a hársak épp szerettek című kötete plágium jellegének körülményei, hanem már a megjelenésének éveiben foglalkoztak az üggyel. Most, hogy a kézirat végre napvilágot láthat, talán Fehér Dezsőné Breitner Janka lelke is megnyugodhat.

Folytassuk Janka történetét.

„A tizennégy éves Adél ismét otthon van, holott – a város valóban találó megfigyelése szerint – nagyon fiatalos édesanyja azért adja kilenc és fél éves korában intézetbe, hogy ne öregítse máris őt. Mert már akkor nagy, fejlett és még női vonatkozásban is érdekes gyermekleány volt. A szép Cecil egyelőre maga akar virágzani… valószínű, hogy azok a nem eléggé szeretetteljes levelek, amelyek Adélt az intézetben húga tanúsága szerint egy ideig búskomorrá tették, ennek az igazi anyai szeretetnek a hiányával íródtak. Adél különös lélektani vonása pedig, hogy a vele szigorú és apjánál hidegebb, néha hideg anyját jobban szerette, mint a csak kényeztető apát. Ez a fajta szenvedést vállaló szerep – ragaszkodni ahhoz, akit ő valójában rossznak érez – szintén mélyen jellemző a későbbi Adélra: Lédára.

1896-ot írunk. Adél szép, fejlett, különös egyéniségű leány, még korszerű ruhája szabását is tekintve olyasféle jelenség, természetesen más jelleggel, mint az akkortájt elhunyt Baskircsev Mária (I. Z.: orosz származású francia festőnő, szobrász és írónő). Anyja csak nagy titkolt lelki küzdelmekkel tűri, hogy ez az üde leány máris a nyakára nőjön.

Berta négy évvel fiatalabb Adélnál, ez időben tízéves: nem a két nagyobbik lányát járatja Brüllné egyformán, hanem Adél és ő járnak lehetőleg egy szabású, egy színű ruhákban. Mintha csak versenyre akarna kelni növendék leánykája fiatalságával. Ezt a szokását mindvégig be is tartotta, amíg csak Adél férjhez nem ment. Meg kell azonban jegyeznem, a szép Cecilnek ez a mindenáron fiatalságra való törekvése nem függött egyáltalában össze holmi könnyedebb magatartással, kacérsággal, mely bármely szóbeszédre adott volna okot. Sőt éppen ellenkezőleg: ennek a hiú asszonynak tökéletes és rátarti lényében még arról sem suttogott soha senki, hogy valaki határtalan rajongással veszi körül. Holott ez így volt akkoriban és sok éven át: az az igaz barát pedig Dr. Nagy Ernő (I. Z.: Nagy Ernő szül. Székesfehérvár, 1853. augusztus 17., elh. Kishantos, 1921. augusztus 29., jogtudós, egyetemi tanár; a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja) volt, országos hírű jogtudós, abban az időben a váradi jogakadémia, majd a kolozsvári és pesti egyetem jogtanára. Különös, magányos férfi, kis franciás szakállal, szellemes arccal, átható, mély tekintetével – szigorló jogászok megtestesült rettegése, magánéletében csupa megnyerő közvetlenség, meleg okosság. Nem egyszer találkoztam vele Brüllék házában, amikor leánykoromban Bertát látogattam meg, és Cecil néni egy darabig még maguknál tartott az úriszobának berendezett előcsarnokban. Idővel, miután férjhez mentem és házasságom első évében a Bémer téri »Róth házban« laktam (akkoriban még nem volt utca számozás Váradon, jelenleg Bémer tér 2. a ház számozása), velünk egy házban lakott Dr. Nagy Ernő tanár az anyjával. Ez az idős dáma felejthetetlen barátnőmmé lett, ilyen csupa-báj és lelki előkelőségű öreg hölgyet keveset ismertem. Rászoktatott, hogy minden délután náluk igyam a feketémet – az a kávé valóságos művészi párlat volt. Akkoriban jöttem rá, hogy Nagy Ernő voltaképpen a nyugati nyelvek és világirodalom szerelmese, nagy írók és poéták búvárlója – és Cecil néni, kit nagyra tartottam, ismét egy kissé megnőtt a szememben, hogy ez az ember – anyja légköre után – oly jól érzi magát mellette. Pedig semmi titkosság nem vette látogatásait körül. Cecil néni és ő kivétel nélkül a könyvtárszerű előcsarnok öblös foteljeiben üldögéltek, főként azért, mivel ez a hall volt a ház átjáró területe s a leányok szobái is erre nyíltak. Talán ezért sem tételezte fel volna a mindentudó Várad, hogy ez a kapcsolat más volna, mint szellemi. Csak én – én döbbentem rá egyetlen alkalommal, hogy emögött mély lelki titok is rejtőzhet. Az történt ugyanis, hogy Nagy Ernő anyja azt mondta nekem: az én fiam azért szereti kedves, mert magát nagyon szereti valaki, akit az én fiam mérhetetlenül szeret. Én bennem meg volt még akkor a fiatalság szeleburdisága, könnyedén vettem mindent s nem keresgéltem, mi rejlik a dolgok felülete alatt. Így, első pillanatban nem is sejtettem, kire vonatkozik ez a célzás. Csak később értettem meg: Cecil nénire. S akkor eszméltem rá, hogy Nagy Ernő – »mérhetetlenül« szereti azt a zárkózott asszonyt, a másik magányosat. Mert addig ezt nem vettem észre. Olyan etikett tisztelő volt egész viselkedésük, hangfogós a beszélgetésük, távolságot betartó a kapcsolatuk. És emögött az rejlett, hogy kettejük közül az egyik »mérhetetlenül« szeretett. Avagy mind a kettő? A szellemi életet élő férfi eszményképe a leánykori ábránd, – ismét jelentkezett tehát Cecilnél?

Másodszor, utoljára és ép oly elérhetetlenül, mint az első?

Nem tudom. Ezek titkok. Épen csak ennyi fény villant reájuk. Soha több.

De épen ez a kevés megmutatja, milyen más világ volt ez még, mint egy nemzedékkel később Lédáé. Viszont, mindennek ellenére, ő ebből a rétegből, ebből a világból jött. És én, aki ezt is átéltem még vele, ezt a előtte járó nemzedéket, ezt az anyát, aki szabadságáról lemondott s a polgári mértéktartásnak feláldozta életét, – Léda emberi összetételéből ezt a gyermekszobát sem felejthetem ki. Ezzel az igazságnak tartozom.

Emlékszem egy hangversenyestre, melyre egészen fiatal leánykoromban vittek el s akkoriban még nem ismertem Brülléket. Adél anyjával történetesen előttünk ült a régi Fekete Sas hangversenytermében, mely a város és vármegye reprezentánsaival telt meg. Brüllné és Adél azonban ebben az igazán csillogó gyülekezetben is lebilincselő jelenségek voltak. Két nővér – ez volt a róluk nyert benyomás. Hallgatagon ültek egymás mellett a nagy kandeláberek fényében, tökéletesen egyforma ruhákban. »Udvari kivágású« fekete bársonyban (ez a kivágás, melyet Erzsébet királyné honosított meg, a vállat és a kart teljesen szabadon hagyta, egyébként azonban keblen és hátban szemérmesen magas volt), ehhez egyformán bronz csillanású laza kontyba fésült hajat viseltek és mindkettő nyakában egyetlen sor igazgyöngy. Szinte egykorúaknak látszottak. Csak az anyja valamivel törékenyebb volt és Adél – az ő különösen szép rajzú karjával és hosszú nyakával – virulóbb. Az egyik, hiába, mégiscsak lezárta már lelkében az életet, a másik minden lélegzetével hívta. Mindenki őket nézte. Ez annál érthetőbb, mert sok huszártiszti egyenruha a szmokingok között – én magam is szinte megbabonázottan fordultam feléjük és csak a nagy hírű vendégművész első billentyűi térítették el róluk a közfigyelmet.”

(Folytatjuk.)

Borítókép: Ady Endre és Brüll Adél