Régi és mai szentestéim

Tóth Ágnes

Sokszor álmodom gyermekkorom szentestéiről. Ó, a karácsony maga volt a Nagy Fehér Titok! Csodavárás. Borzongató izgalom. Felgyorsult szívverés. Bizsergés. Visszafojtott lélegzet. Szobába zárt fenyőillat. Aranyozott dió, piros alma, fényes kis csillagok. Meséskönyv, rajzfüzet, színes ceruzák. Édesanyám csengő hangja, ahogy a Mennyből az angyalt énekli.

A konyhában pattogó tűzhely, kalácsillat. Az udvaron szénszemű hóember, kezében fenyőággal. Apró cinkék az ablakpárkányon.

Karácsony másnapján látogatás nagyszüleimhez, fel a hegyre. Hófehér, sejtelmes út, alaktalan és kihalt, akár a szellemek útja. Körös-körül holdfényben szikrázó vakító hószemcsék, mint millió kristálypor. A dombok ölelésében, a hó fogságában az öregek kicsi háza. A kémény felett füst bodorgatja a haját és az apró ablakok sárgán pislognak az éjszakában. Kint vad kutyaugatás, ágak recsegése a szélben. Odabent csend és nyugalom. Meleg vacsora, és fenyőillattal hintett szép csendes áhítat, amint az ünnep szentsége mindent átitat.

„Most sár van, fázom és fáradt vagyok, bár mindenütt ünnepi díszkivilágítás ragyog. A város elektronikai és mechanikai gépezet, olyan, mint Isten kezében egy hatalmas acélékezet, amivel, ha eljön az időnk és ütni fog az óra, úgy sújt le ránk, mint egy magánhangzóra. Autók, villamosok, szájmaszkos emberek. Bedarál lassan ez a betonrengeteg. Most mentő szirénáz, esik, koldus rángatja kezem. Lázasan számolok s azon jár az eszem, milyen kifürkészhetetlen a pénznek (is) útja, nyakunkon az ünnep, s még nem tudom, milyen karácsonyra futja.”

Borítóképünk illusztráció