Bartók és nagyváradi zenetanára (I.)

Thurzó Zoltán

Amint már írtam, Bartók Béla tízéves korában, az 1891–92-es tanév első felét Nagyváradon töltötte. Voit-Krocsek Emma tanítónőnél, nagybátyja özvegyénél lakott. Ebben az időben Kersch Ferenc volt a zongoratanára. A jeles zongoraművész, karmester és zeneszerző, Liszt Ferenc tanítványa, kezdettől fogva felismerte a fiúcska rendkívüli tehetségét és eltökélte, hogy tanítványa adottságaihoz méri a pedagógiai feladatokat. Komplex zongoratechnikai és előadóművészeti követelmények elé állította, attól sem riadva meg, hogy nehezebb darabokat osszon ki rá, amilyeneket a gyermek Bartók akkori felkészültsége alapján kényelmesen megoldhatott volna. Ilyen körülmények között nyilván nem mélyíthette el a tanultakat, a kompozíciók nagy része kidolgozatlan maradt, bár a lelkiismeretes kisdiák igyekezett, hogy tanára követelményeinek legalább mennyiségileg eleget tegyen. Ez meghökkentette, talán el is keserítette Béla édesanyját.

Nagytatám kutatásaiból és jegyzeteiből kiderül (amelyek megjelentek 1981-ben a Fáklyában is), hogy Bartókné aggodalmait följegyzéseiből, leveleiből ismeri a zenetudomány, akárcsak Kacsóh Pongrác 1903-ban publikált írásából. Kacsóh Pongrác (írói álnevén: Floresztán) ezeket írja: „családi és anyagi szempontok arra bírták az anyát, hogy kissé beteges gyermekét ne adják ki messze idegenbe, ezért Pest helyett Nagyváradra küldte gimnáziumba, hol bátyja özvegyénél, Voit-Krocsek Emmánál volt ellátáson. Voitné maga is okleveles tanítónő, mintaszerű, gyöngéd, gondos anya, jó rokon és sok zenei talentummal megáldott nő volt. A szolid, nyájas családi kör, jól nevelt egyivású rokonfiúnak társasága és a zene iránt érdeklődő miliő egyaránt jó hatással lehetett a fejlődő gyermek lelkére. Nagyváradon a fiú tanítását Kersch székesegyházi karnagy vállalta magára, akinek a keze alatt a fiú igen alapos előmenetelt tett. Ez idő tájt járt Magyarországon Koczalsky Raoul, a zongorázó csodagyerek, aki váradi hangversenyén többek között a Waldstein-szonátát is eljátszotta. Talán ez indíthatta Kerschet arra, hogy a tíz évet alig betöltött fiúnak e nagyszabású művet a kezeibe adja. A kis Béla meg is tanulta az első tételt – de tovább nem jutott, mert az iskolai év vége felé súlyos beteg lett, úgy, hogy az iskolát sem látogathatta.”

Nem lehet vitás: a cikk megírásánál Kacsóh Pongrác minden támogatást megkaphatott Bartók édesanyjától, vagy talán Bartóktól magától. Kacsóh Pongrác följegyzéseit reálisabbnak találjuk, mint az aggódó édesanyáét, annak ellenére, hogy 1921. augusztus 28-án kelt, unokájához intézett levelében, visszatér e problémára: „Nagyváradon Kersch nevű zenetanár oktatta, kinél roppant sok darabot tanult, de kissé felületesen, túl nehéz darabokat adott neki, szeretett vele brillirozni és öröme telt benne, ha egy hét alatt valami nehezebb darabot megtanult, hogy ez nem lehetett tökéletes, ez természetes.” Máshol ez olvasható: „a tanárok igen különösek voltak. Csak a vagyonos szülők gyermekeit, kiknek korrepetitoruk volt, szerették, a többiekkel igazságtalanul bántak.” A fentiekből azt a következtetést vonták le egyesek, hogy Kersch Ferenc felületes zenetanár volt, aki nem jól irányította a rábízott tanítványt. A „felületes” kifejezés – szerintem – sokkal jobban illik a szövegmagyarázókra, mint Kersch Ferencre. A jeles zenepedagógus ugyanis – a látszat ellenére – bölcsen cselekedett. Nem azonnali, elkápráztató eredményre törekedett, mert nem csodagyereket óhajtott nevelni Bartókból, hanem rendhagyó tehetségével egybehangzó, széles körű zenei műveltséget nyújtani neki, azaz hosszú távra, egész életre időzítette tanítványa felkészültségét. Kersch szerint nem helyes néhány hatásos zeneszámot úgy kidolgoztatni a gyerekkel, hogy az a művészi tökély látszatát keltve elkápráztassa a felületes hallgatót – ahogyan azt gyakran teszik zseniális gyermekekkel. Sokkal fontosabb ebben az életkorban nagy mennyiségű anyagot elsajátíttatni a tanulóval, megismertetni vele az előbbi korok stílusirányzatait, technikáját és módszertanát. A mennyiségi feldolgozás – kitartó munka mellett – minőségi ugrást eredményez az érett korban, egyben vízválasztó is: a valódi, tartós tehetség elkülönül a felszínen mozgó középszerűtől. Az eltelt idő feljogosít megállapítani: Kersch Ferenc Bartókkal alkalmazott módszertani elvei – az anya ijedelme ellenére – meghozták később az eredményt: Bartók ugyanis nagy zongorista lett, enciklopédikus műveltségű muzsikus és párját ritkító partitúrajátékos.

A borítóképen: Bartók Béla magyar zeneszerző, zongoraművész, népzenekutató