Vakság, ébredés és Istenkeresés az Infinite Dance Festivalon

Pap István

Délután a Pataky Klári Társulat mutatta be Kis esti vakság című előadását a Szigligeti Stúdióban. A társulat vezetője által rendezett táncmű a mai gyors, meg- és átgondolásokra időt nem hagyó korról fest sajátos képet. Mivel fiatal táncosok játsszák, azt az érzetet kelti az előadás, hogy fiatalokról szól, de persze minden korosztály magára ismerhet az alkotásban, aki a mai kor őrült ritmusában éli életét. Az előadásban nincsenek történetek, hanem csak történetkezdemények villannak fel, a koreográfia apró jelenetekből, olykor inkább csak olyan jelzésértékű gesztusokból építkezik. Az öt szereplő között nem tisztázottak a viszonyok, ha viszonynak lehet egyáltalán tekinteni a véletlenszerű egymáshoz csapódást, majd elsodródást. Ebben az elidegenítő sorsközösségben az embereknek annyi közük van csupán egymáshoz, hogy ott és akkor vannak ott, amikor a másik is. Ennek az egymás mellettiségnek a hatásos képe az egymás mellett hason fekvő, a nézők felé bámuló fiú és lány, akik a külvilág felé pózolnak anélkül, hogy egymást észrevennék. Az egymás mellett élés magányossága jelenik meg több jelenetben. Például az egyik táncos a padlóra rajzol strigulákat, mintha csak a börtöncellában számolgatná rabsága napjait, illetve a jógázó, tornázó táncosnő köré egy másik táncos krétával rajzol koncentrikus köröket, mintha ezek a körök falat képeznének a magába forduló ember és a többiek között. Kevesebb mint egy órányi intenzív, kép- és gesztusgazdag mű a Kis esti vakság, amelynek pörgő jelenetei arra késztetnek ugyan, hogy próbáljuk befogadni és elfogadni a látottakat, de ne keressünk magyarázatokat, hisz az élet is olyan töredékes, mint a Kis esti vakság, amit épp nézünk.

Ébredés

A Stúdióból a színházba átérve két egymástól nagyon különböző, de egyformán igényes, tartalmas előadást láthattunk, a Létra Kulturális Egyesület Ébredés, valamint a bukaresti Contemporary Creative Dreamers társulat Nihil Sine Deo című alkotásait. Az elsőként bemutatott, Marofka Mátyás rendezte Ébredés kedves, vidám, humoros, egyben filozofikus mű, melynek már az alcíme is találó: zenés némajáték egy kötélre, két alakra és számtalan tündérre, mert nagyszerűen leírja ezt a légtornász és bűvész mutatványokból, pantomimból, színészi alakításokból álló, metafizikai tartalommal gazdagított látványos, ugyanakkor alapvetően humoros alkotást. Az Ébredés valójában egy meghiúsult elalvás története, vagy ha úgy tetszik, a valóságból egy mélyebb, valóságosabb valóságba való alászállásé. A filozófiai alapgondolattal már az előadás legelején megismerkedünk, ugyanis Weöres Sándor Örvény című prózaverse csendül fel egy gyermek hangján: „(…) Kilyukadt alattam a föld, színné, fénnyé vált köröttem a levegő: űrben járok. Hosszú éveken át összetévesztettem magammal valakit, aki nincsen; s még éveken kívül is, összetévesztettem a foghatatlant a lehetetlennel. Számtalan tündér, nem egy és nem több: ez vagyok, a többi csak látszat… míg úgy véltem, hogy személy vagyok személyek és dolgok közt: a létező nem bírt velem szóba-elegyedni. (…) Most valósággá vált az életem és immár a valóság meg bír szólalni a látszaton keresztül.” Az Ébredés valóság és látszat egymást kiegészítő, egymást magyarázó körforgásának a reprezentációja. A lusta, setesuta, bumfordi, alvásra készülő fehérbe öltözött alak (Kulcsár Balázs) kerül konfliktusba önmaga látszatával, avagy vágyainak projekciójával, az ügyes, energikus, tettre kész fényvarázslóval, a fekete ruhás bűvésszel (Marofka Mátyás), és e két figurának az incselkedése viszi előre a történetet.

A színpad közepéről lecsüngő kötél a fizikai valóságból a valóságfelettiségbe vezető út szimbólumaként uralja a teret, amelyen felmászva egy másik dimenzióba juthatunk. Ez eleinte csak az álomképnek, azaz a bűvésznek sikerül, ő lélegzetelállító légtornász mutatványokkal ámítja el a másikat, akinek csak egy vágya van: aludni. A bűvész amolyan lelkiismeret, aki állandóan a jobbra, önmaga meghaladására ösztökéli a párnák földi valóságába beleragadt embert. Utóbbi eleinte legyőzendő, sőt, megölendő ellenségnek tekinti a bűvészt, mígnem rádöbben, hogy ők ketten valójában egyek. Az előadás végén egy idős nő hangján hangzik fel ismét az Örvény, ezúttal angol nyelven, azaz végighaladtunk téren és időn, míg eljutottunk a meglepő végkifejletig: egyazon párnahuzatban jól megfér egymás mellett álom és valóság, és e két világ szövetségéből születik meg a fényhozó lámpások formájában a magasból alászálló ezernyi tündér. Az Ébredés azért nagyszerű, mert tud humorosan és látványosan közvetíteni filozofikus tartalmakat, Marofka Mátyás bűvészmutatványai és lélegzetelállítóan ügyes és látványos légtornász attrakciói a cirkusz világát csempészik be a váradi színházba, de ezek nem pusztán látványelemek, hanem a mondanivalót alátámasztó kifejezőeszközök. És nem szabad szó nélkül elmenni Kulcsár Balázs színészi alakítása mellett sem, mert gesztusaival, arcjátékával többször is hangos kacagásra késztette a közönséget.

Nihil Sine Deo

A járványhelyzetre való tekintettel elrendelt hosszú, jóval több mint félórás szünet után a Nihil Sine Deo (Isten nélkül semmit) című, ugyancsak filozofikus vétetésű alkotást láthatta a közönség, de ebben már távolról sem a humoré volt a főszerep. Daniel Alexandru Dragomir koreográfiája metafizikai elmélkedés test, lélek és transzcendencia kapcsolatáról, ahogy arra a cím is utal. A teljesen üres színpadtéren nincs semmiféle önálló jel, jelmez, díszlet, ami a tánctól bármilyen módon elvonatkoztatható külső támpontként, értelmezési keretként állna rendelkezésünkre, a Nihil Sine Deoban minden az embernek a világba vetettségére és arra irányuló erőfeszítéseire utal, hogy megtalálja azt a valamit, ami segítheti őt a földi élettől, a fizikai valóságtól való eloldódásban. Az előadás három részre tagolt intenzív játék, melynek kezdetén férfi szólótáncot látunk, egyfajta teremtéstörténet ez, majd bekapcsolódik a többi öt szereplő is az eleinte néma, zene nélküli, csak a táncosok által kiadott hangokra mozduló táncba. A második részben egy Agnus Dei hangjaira bomlik fel az egységes közösség, itt a különválás, és a különböző emberi kapcsolatok konfliktusosságát, vonzások és választások testekkel, mozdulatokkal megrajzolt történeteit látjuk. A táncosok mindvégig nagy energiafelhasználással adják elő a táncokat, de ebben a második részben a koreográfia különösen nagy fizikai erőt követel az egymást emelő, hajlító, dobáló előadóművészektől. A harmadik rész törzsi ritmusokra eljátszott kollektív szeánsz, melynek végén egy női táncos különül el a közösségtől, a teremtés lezárásaként mintegy keretbe foglalva a művet. A táncosok mindhárom tételében hatalmas energiákat fektetnek bele a megvalósításba, a fizikai valóságban kifulladásig feszítik a test teljesítőképességét, metafizikai szinten ez az intenzív folyamat az eltökélt, rendíthetetlen Istenkeresés folyamataként értelmezhető, és a nézők maguk dönthetik el, hogy a részek végpontjain, amikor a táncosok elérnek teljesítőképességük határára, az Abszolútummal való találkozás pillanata érkezett el, vagy az erőfeszítés hiábavalóságának leképződése az, hogy az út végén nincs más, csak a kimerültség.

Borítókép: az előadás egyik mozzanata