Panelházi dilemmák ősz elején

Valóságos szélmalomharcot vívunk ellenük. Éjjel felriadunk, mert a hajunkra, takarónkra szállnak, vagy a szánkba akarnak repülni. Nappal befőttesüvegbe gyűjtjük a pimasz honfoglalókat. Ezek a mezei poloskák olyan lusták, hogy csak megbökjük őket és már potyognak is az üvegbe. Tegnap 28-at gyűjtöttem össze, de nem volt gusztusom megölni őket, ezért levittem a tömbház mögötti kertbe, és szabadon engedtem mindet. Másnap visszajöttek. Esküszöm, hogy ugyanazok voltak. Onnan tudom, hogy amikor meglátták a befőttes üveget, már maguktól ugrottak bele. De jöttek újabb példányok is. A harmadik emeletre felfutott szőlőlevelekről igyekeztek az erkélyajtón át a szobába jutni.

A virgoncabbak repültek, a lustábbak másztak. A zenekedvelők a zongora tetején landoltak, az artista-bogarak a karnison egyensúlyoztak, a függönyön lógtak. A műveltebbek a könyvespolcokat, a háziasabbak a konyhát szállták meg. Bemásztak a mikrohullámú sütőbe, a frigóba. Már sütöttem és fagyasztottam is párat közülük. Az utcán felettem röpködnek, a járdán mellettem mászkálnak. Ott vannak a fűben, a fákon, a parkoló autók tetején. Már nem is mezei, hanem városi poloskák. Ingyen utaznak a buszon, villamoson.

Olvasgatom, milyen szert lehet ellenük használni, de szinte semmire nem reagálnak. Nehéz elpusztítani őket. Marad hát a házi praktika. Mondják, hogy a mezei poloskák nem bírják az erős, irritáló szagokat, így azt hiszem, hogy a legjobb védekezés ellenük egy rakás használt zokni lenne. Milyen kár, hogy a tegnap kimostam mindet. Ezek után marad hát a sokak által javasolt ecet, torma, fokhagyma. Már csípik a szememet a felsoroltak, de a poloskák mintha csak rózsaillatban kéjelegnének. A szomszédasszony a szagok alapján biztos azt hiszi, hogy ecetes uborkát teszek el télire. Bár úgy lenne. Ám a csípős szagok okozta könnyeimen keresztül, ha homályosan is, de látom, hogy újabb „rokonok” érkeztek látogatóba.

Borítóképünk illusztráció