Váradi klasszikusok és népszerű egyveleg az újabb szabadtéri koncerten

Tóth Gábor

Fél nyolcas kezdéssel, szünet nélkül, egyórás terjedelmű zenekari koncertet hallhattunk, lelkes, mégis fegyelmezett publikum előtt. Bár szinte egész júniusban csak esett, a kora esti vihar elkerülte a negyedik koncertet is, és aki nemcsak a pódiumon helyet foglaló előadókat figyelte, az hátrafordulva egy diszkrét szivárványt is láthatott a keleti égbolton, úgy 25 percen át, ami jelezte, hogy minden csapás ellenére azért még tart a „szövetség”…

Két klasszikus, ún. Kleinmeister (kismester), Johann Michael Haydn és Carl Ditters von Dittersdorf egy-egy szimfóniája hangzott el, valamint a műfaji tekintetben vett második részben egy vegyesebb program, Sibelius (Valse triste), Saint-Saens (Bevezetés és rondo capriccioso) és Monti (Csárdás) népszerű, rövidebb lélegzetű műveiből. A záró részben apa-fia koncert bontakozott ki, hiszen a zenekart vezénylő állandó karmester, Romeo Rîmbu mellé a fiatal Remus Rîmbu csatlakozott hegedűszólójával. Bár a filharmónia nyári koncertjein különféle okokból újabban bővebb szöveges ismertető vagy előzetes sem segíti a közönség tájékozódását, azért az internet, mint tudjuk, csodákra képes, így kiderítettük, hogy a korábban Bécsben tanult 26 esztendős Remus jelenleg Amszterdamban magiszteri szintű növendéke a híres Concertgebouw hangversenymesterének, Liviu Prunarunak.

Egységes, jó döntés volt a program első felére azt a két zeneszerzőt választani (M. Haydnt és Dittersdorfot), akikre mi, váradiak annyira büszkék lehetünk, még ha ma már semmi közünk sincs hozzájuk, s ezt a zenekar csütörtök esti játéka hallatán utólag sajnos meg kell erősítenem. A művészetpártoló horvát származású püspök, báró Patachich Ádám (akinek címere lassan felkerül a barokk palota homlokzatára) annak idején nem tétlenkedett a zenekarszervezéssel, 1760–62 között Michael Haydnt, míg 1764–69 között Carl Ditters von Dittersdorfot, s velük együtt kiváló európai muzsikusokat hozatott Nagyváradra, és persze félreértés ne essék, ekkor még nem állt a mostani barokk épületegyüttes. Kicsit olyan ez a mi váradi klasszikus zenei szűk egy évtizedünk, mint a magyar futballtörténetben az Aranycsapat: régen is volt, meg sajnos rövid ideig is tartott.

M. Haydn 1788-ban komponált háromtételes Esz-dúr szimfóniáját (Sherman szerinti 34., MH 473) hallhattuk nyitásként. Érdemes összevetni a 19 évvel fiatalabb Mozart ugyanabban az évben komponált 40., g-moll szimfóniájával, s bármennyire is bántó, máris kiderül, miért kismesterekről beszéltünk fennebb. Ettől függetlenül klasszikus kis csiszolt gyöngyszem volt ez a muzsika, a középső tételében ráadásul Horațiu Miron nagyszerű fagottszólóját is hallhattuk. Ja, és ha már csak a Monti-csárdás hangszerelése kedvéért kicipeltek egy elektromos billentyűs hangszert, akkor lehet nem ártott volna megragadni az alkalmat, hogy continuóval játsszák ezt a Haydn-művet. Dittersdorf sokkalta drámaibb, egyszersmind szellemesebb és elmésebb a-moll szimfóniája következett, a ma ismert úgy 120 szimfóniájának egyike (Krebs 95, Grave a1, 1770–75 körüli). Dittersdorf egy meg nem született gordonkaversenyének képzeletbeli lassú tétele is lehetett volna a Larghetto-rész, melyben Fábián Attila csellószólóját hallhattuk. Egyébként a kilencvenes évek elején, egy a váradi klasszikusainkat bemutató, a nemzetközi szakma által is elismert CD-sorozat keretében (Olympia kiadó, London) ez utóbbi alkotás is rögzítésre került a filharmóniával és Rîmbu karmesterrel.

A második blokkot megnyitó Valse triste (Jean Sibelius) szinte jelzésértékűnek hatott a mostanság megélt szomorúságok tükrében. Annál pergőbb és szenvedélyesebb volt Camille Saint-Saens műve, a Bevezetés és rondo capriccioso, főként táncos spanyolos koloritjával pezsdítette fel a hangulatot. A fiatal Remus Rîmbu hegedűjátéka a most hallottak alapján nemcsak érettebb, megfontoltabb lett az elmúlt évekhez képest, de talán kicsit sterilebb, zenekarba simulóbb is, az természetesen ízlés kérdése, hogy akár több „zsír” is belefért volna ebbe a szólóba. De belefért volna még ebbe a műbe a felállásból valamiért hiányzó második trombita szólama is, még ha nincs is „sok dolga”, de hát a szerző ugye előírta. A nápolyi Vittorio Monti egyetlen elhíresült művét, a híres Csárdást hallottuk végül, ezúttal Romeo Rîmbu adaptációjában-hangszerelésében, szintén fia szólójával, aki egy kis „Ciocârlia”-motívumot is beleszőtt a kezdésbe. Apropó, a filharmónia honlapján található koncertplakát-modellen megtévesztő volt, hogy az utolsó darab alá került a hangszerelő karmester neve, így okkal lehetett volna naivan akár azt is hinni, hogy a teljes koncertműsor orksesztrációja az ő érdeme.

Ezúttal ráadást is hallhattunk, megint csak ízlés kérdése, hogy ki örült neki és ki nem, a tapsok alapján a közönség némi kétkedéssel fogadta Romeo Rîmbu egyedi fúziós zenéjét, mely két híres Ave Mariát, a J. S. Bach C-dúr prelúdiumára írt Gounod-félét és Schubertét ötvözte szimultán jelleggel, kicsit olyan eredménnyel, mint amikor az ember főzés közben véletlenül kettőt lapoz a szakácskönyvben.

Borítókép: a koncert egyik mozzanata