Szemelvények a biorobotok hétköznapjaiból

Pikó Stefánia

A székelyudvarhelyi származású, hosszú évek óta Kolozsváron élő, tevékenykedő szerző és újságíró Botházi Mária januárban Nagyváradon mutatta be 2019-ben megjelent legújabb karcolatkötetét, a Biorobotot. A könyvbemutató igazán jóra sikeredett, hiszen sokak kedvét meghozta a Biorobothoz, a szerző által felolvasott néhány kedves, humoros karcolat ígéretes olvasmánynak mutatta a kötet egészét. Már ekkor levonhattuk a következtetést, ez a kötet nem akarja megváltani a világot, nem akarja felfedni a lét értelmét vagy, hogy mi a boldogság, hanem inkább az egyszerű hétköznapokból merítve ragad ki életfoszlányokat, megmutatja ezeket, szellemesen leírja, ez pedig inkább szórakoztató.

De ne szaladjunk ennyire előre! Mi az, hogy biorobot? Első ránézésre arra is gondolhatnánk, hogy ez egy tudományos-fantasztikus történet lesz, emberi érzelmeket produkáló robotokkal, de már az első sorok után kiderül, hogy itt robotszerű emberekről lesz szó. Őket összesen harminchat, három-négy oldalas írásból ismerhetjük meg. A szereplők nem visszatérőek, de olyan történetek hősei ők, amelyek bárkivel megtörténhetnek, és sokakkal meg is történtek/történnek. Ezeket van, hogy ők maguk mesélik el, van, hogy egy ismeretlen narrátor, van, hogy gyermekeik szemszögéből ismerjük meg őket.

Mit tudunk a biorobotokról?

A biorobotok nem gondolkodnak túl sokat. „Minek? Inkább teszem, amit tennem kell, jobb az úgy mindenkinek” – fogalmaz Bea, az első biorobot, akivel megismerkedünk. Ő arról mesél, hogy az egész gyermekkorában kezdődött, amikor a szülei egyre több házimunkát hárítottak rá. Most már gyerekei vannak, róluk is már automatizmusokkal gondoskodik, munkáját is komolyabb agyi megerőltetés nélkül végzi. A nap végén, miután gyerekeit megeteti és lefekteti, férjét is megeteti, aztán mindenki után rendet rak. Mindemellett állandó jelleggel adminisztrálja a család birtokában lévő tárgyakat, mindenki mindig mindent rajta keres. Néhány karcolattal később találkozunk egy hasonló helyzetben lévő nővel, akinél akkor telt be a pohár, amikor egy ruhadarab leszakadt gombját kereste rajta családja, és értetlenül toporogtak előtte (az intelligencia leghalványabb jelét sem mutatva), amikor megtalálta, és keservesen elsírta magát.

Az első karcolat után talán arra kezdene gyanakodni az olvasó, hogy na most ez egy a nőket tehetetlen áldozatokként bemutató panaszáradat lesz, de a másodikban mindjárt megismerkedünk Attilával, aki nemrég vált, és máris hiányzik neki volt felesége katonás rendje, pontos bevásárlólistái, és elveszetten kering egy üzletben. Jó, rendben van, úgy tűnik, nők és férfiak egyaránt szerephez jutnak. Ezután következik az Amikor a férfi szerel, amit Botházi Mária a könyvbemutató során is felolvasott, és még a jelenlévő néhány férfi is jól szórakozott rajta. Kétségtelen, ez az egyik legjobban sikerült írás. Néhány oldallal odébb arról olvashatunk, milyen, amikor a nő felmos, de az is kiderül, milyen, amikor a férfi felállítja a karácsonyfát. Ezek az egyszerű, hétköznapi jelenetek sokunk számára ismerősek, és még ha bosszankodunk is miattuk, kedvesek számunkra.

A biorobotok mindig minden helyzetben helyt állnak vagy igyekeznek helyt állni, ellátják a családjukat, mindig mindenkit kiszolgálnak, mindig sietnek, dolgoznak, magukkal nem törődnek.

Lehangoló sorsok

Ahogy tovább olvassuk a könyvet, felfedezzük, hogy a legjobb, legszellemesebb írások 90 százaléka azonos azokkal, melyeket a könyvbemutatón is hallhattunk, tehát kicsit olyan, mintha egy vígjátékot néznénk, úgy, hogy az előzetesben majdnem minden poént lelőttek. Amellett, hogy néhány karcolat kiemelkedően szórakoztatóra sikeredett, és a többiben is vannak szellemes megfogalmazások, a karcolatok java mégis eléggé lehangoló, ugyanis olyan emberekről mesélnek, olyan emberek mesélnek ezekben, akik a család, a gyerekek miatt feladták saját vágyaikat, saját igényeiket, és teljes mértékben csak a család kiszolgálásáért élnek. Megismerjük az anyát, aki öt év után először ehette kedvenc ételeit, mert egyébként mindig azt főz, amit a családja szeret. Oldalakon keresztül olvashatjuk egy nő deprimáló panaszát arról, hogy hosszú évek óta nem aludta ki magát. Megismerhetjük Kiss Andreát, aki már gyerekkorában tudta, ki lesz élete párja, és aki össze is házasodott később ezzel a férfival, miután mindketten túl voltak már egy komoly csalódáson. Történetük úgy ér véget, hogy Andreát újra felkeresi az a múltbéli hűtlen alak, ő pedig fejben már tervezni is kezdi a találkozót. Olvashatunk arról, milyen rossz családbarát fesztiválon metálkoncertre menni gyerekekkel, mert állandóan wc-re vagy vízért kell velük menni, vagy arról, hogy a szülők karácsonykor sem tudnak pihenni, pedig mennyire kimerültek, és micsoda kínszenvedés levezényelni az ünnepet, és milyen rossz a férfinak, aki egyébként mindenben szívesen segít a ház körül, mintaférj, de utálja a húsvéti locsolkodást.

Kétségtelen, hogy a kötet sok mindenre rámutat, például arra, hogy gyakran nem látjuk meg magunkban a hibákat, miközben másokat elítélünk. A karcolattal, amelyik arról szól, milyen nagy takarítás, sürgés-forgás, stressz előzi meg az anyósok látogatását, kicsit mindkét fél orrára rákoppint – nem szabad ennyire megakadni a részleteken, ha vendégségben vagyunk, és az sem járja, ha finoman megjegyezzük, hogy milyen kemikália turmixszal lehet csillogóra suvickolni a konyhában a csapot, csak úgy, érdekességképp. Tökéletes leírást kapunk arról is, milyen egy iskolai díjátadó: másfél óra tömény politikai és vallási beszédáradat, amely után, a díjak átadása közben, a tanárok a gyerekeknek azt mondják, szedjék a lábukat, ne üljenek itt éjfélig. Persze az ilyen eseményeken mindig van valamilyen zenélő diákcsoport is: „(…) hívjuk színpadra a Szuttyongató furulyakör kezdő csoportját. Miközben fehér-feketébe öltözött gyermekek furulyáik lyukacskáit keresgélik, mondjuk el, hogy a felkészítőtanár. Húsz éve, bizony. Szuttyongat.”

Összegzés

Olyan sorsokat mutat be a könyv, amilyeneket magunk is ismerősnek találunk, tükröt tart elénk, hogy ráébresszen arra, biorobotnak lenni nem jó, és nem muszáj. Talán épp ezért, hogy tükröt tartson, kissé szélsőségesek a történetek – semmi sem ennyire fekete-fehér. Az olvasónak az a benyomása támadhat, mintha tele lenne a világ olyan emberekkel, akik még a karácsonyt is csak rezignáltsággal szenvedik át, és nem találják az örömöt semmiben.

Egyszer egy nagyon okos ember azt mondta, ha verset vagy prózát írunk, ne sajnáljunk belőle utólag kidobni részeket. Egy vers például inkább legyen három soros, de tökéletes, mintsem tizenkét soros, és itt-ott gyenge. A szerző 36 helyett meghagyhatott volna mondjuk 20 karcolatot, és megspórolhatta volna azt, amelyikben oldalakon át írja le egy lány sminkvideóban elhangzó szövegét, hogy a végén, a csattanóban azzal zárja le, az arc „folyamatosan és igény szerint alakítható”, és mindenkinek annyi arca lehet, ahányat csak akar.

Összességében a szerző fontos dolgokat ragad meg, amelyeket jó volna, ha minden földi biorobot meglátna, és véget vetne az őrült hajtásnak, de talán kapaszkodót is nyújthatott volna, például az együttlét örömét, a család összetartozását, szeretetét, vagy a férj és feleség közös felelősségvállalását, közös munkáját, és a gyermek-szülő kapcsolatok valóban meghitt szépségeit, nemcsak a majomszeretetet, vagy a mindenkinek kiszolgáltatott feleség és anya szerepet. Azért mégsem mindenki áldozat, és főleg nem tehetetlen.