Szívvel szeretett, szívvel élt, az vitte az örökkévalóságba

Szántó F. Zoltán

Múlt csütörtökön az „ópeRENCZia – Az én világom” blogjában még arról írt, hogy „Ellapátolt a kenukirály”, és felemlegette: „máig előttem van, ahogyan az 1980-as moszkvai olimpián vártuk a tuti aranyérmet a kenus Wichmann Tamástól, aki olyan esélyes volt, mint ide Lacháza.” Nekem egy korábbi történet elevenedik fel Csabával kapcsolatban, amelyet 2004 januárjának végén a szerkesztőségben együtt éltünk át: „Fehér Miklós, a magyar labdarúgó válogatott és a portugál Benfica csatára a Guimares–Benfica labdarúgó mérkőzés hosszabbításában váratlanul összeesett, s később a kórházban meghalt…” Tizenhat év telt el azóta, Csabival számtalanszor emlegettük Mikit, és tettük fel ugyanakkor a kérdést: hogyan halhat meg valaki a focipályán, hiszen a szíve viszi előre?!

Rencz Csaba is szerette a sportot, a pályán és azon kívül is, nem egyszer tudósított szülővárosa kedvenc labdarúgó együttesének mérkőzéseiről, vagy a fotók adták az olvasók tudtára, hogy a már „kiöregedő” játékosoknak, így Neki is van még helye a pályán. A Bihari Napló-Ferogar labdarúgócsapatának oszlopos tagja és gólkirálya volt, emellett számtalanszor járt le és állt be a mihályfalvi sportcsarnokban zajló barátságos meccseken résztvevő baráti társaságok együtteseibe. Soha nem dicsekedett azzal, hogy gólt rúgott, inkább úgy fogalmazott, hogy „jókor voltam jó helyen”. Múlt szombaton nem így történt! Csabi futballpályára lépett, és az a nagy szíve hagyta „cserben”, amelyik imádta a feleségét, a leányát és a fiát, unokáját, a városát, az érmelléki embereket, és nem utolsó sorban a hivatását…

Nem tette szóvá, de láttam az arcán, amikor Váradon járt, és a „feljöttél a városba?” kérdésemre reagálnia kellett: legyintett, majd egy „renczi mosollyal” elintézett: „a kötelesség hívott, különben nem szívesen hagyom ott az Érmellék szívét”.

Csaba volt az, aki Albert Ferenc kollégánk első, második, s ha jól emlékszem, harmadik elhalálozási évfordulóján is felkérte kollégáit, menjenek ki a püspöki temetőbe és emlékezzenek meg „Alferről”, és ő volt az, aki szintén Albert Ferenc elhalálozásának tízéves évfordulója alkalmával is vállalta a főszervezői szerepet. Mert ő ilyen volt, nem tudott megfeledkezni egykori kollégáiról, barátairól, bajtársairól.

Visszagondolva munkásságára, Csaba nemcsak körbejárta a megyét, és tudósította olvasóit az ott történtekről, de az utóbbi néhány évben már „mindenevő” lett: ha kellett, politikát írt, ha arra volt szükség, reklámokat fordított, írt a sportrovat számára, és nem volt olyan esemény vidéken, amiről ne tudott volna, vagy rövid időn belül ne szerzett volna információt róla.

Messze lakott a szerkesztőségtől, mégis oly közel állt hozzánk, közvetlenségének, barátságos, és nem utolsó sorban emberi mivoltának köszönhetően. Ha nagy ritkán Nagyváradra „vetette a sors”, és baráti jobbot nyújtott, abban a kézszorításban egyszerre volt benne a barátság, a megértés és a szeretet.

Sok szép emlék köt össze Csabival, akárcsak az olvasókat az írásaival, vagy Érmihályfalva lakosait a baráttal, ismerőssel, szomszéddal. Én csak annyit kérek Vele kapcsolatban, hogy emlékezzenek rá, mint olyan emberre, aki nemcsak akart, de tett is a magyar közösségért, aki segített, amikor csak lehetett, aki nemcsak a családjáért, a közvetlen közösségéért, hanem az egész partiumi magyarságért élt.

Csabikám, tavaly megkaptam a Bihari Napló Év Embere Díját, amit most azonnal, két kézzel és gondolkodás nélkül odaadnék, hogy még sokáig közöttünk légy!

Isten nyugtasson, kollégám, bajtársam, barátom…

*

Kedves kollégánk, Rencz Csaba 54 évesen, hirtelen, búcsú nélkül hagyta itt szerető családját, barátait, jó ismerőseit. Utolsó földi útjára február 17-én, hétfőn délután 3 órakor kísérjük az érmihályfalvi római katolikus ravatalozóból.

Nugodjon békében, gyászoló szeretteinek vigasztalódást kívánunk.

A Bihari Napló és az Erdély Online szerkesztősége