Herczku Ágnes: A kultúra nem egy szép terítő, amit csak húsvétkor teszünk ki

János Piroska

– A népzene, népdal egyre inkább kiszorulóban van „természetes” vidéki, falusi környezetéből, s mindinkább városi közegben jelenik meg. Ön hogyan látja ezt a helyzetet?

– Van egy nagyon furcsa kettősség. Egyrészről, és ezt már Kodály és Bartók is leírták: onnantól, hogy a hagyományos paraszti társadalom felbomlott – azaz már nem a földművelésből éltek meg az egymást követő generációk, nem ők teremtették elő a vásznaikat, a ruházatukat, tárgyaikat, mert elindultak a gyárak, városok felé –, az addig belülről fakadó, az élet organikus részeként meglévő népszokások, egyházi ünnepek szinte teljesen elmaradnak. Ha nincs a kultúrát hordozó társadalmi közeg, akkor nincs, aki művelje a kultúrát. Mert azt művelni kell, nem őrizni, vagy ápolni, mert sem nem rab, se nem beteg – hogy Kodályt idézzem. Innentől kezd nagyon ingoványos lenni a talaj. Ha nem kényszeríthetjük maradásra a falu népét, akkor hogyan lehet megmenteni, átmenteni az utókornak ezt a gazdag kultúrát? Ez már a két folklorista tudós, a külső szemlélők nézőpontja. Felgyűjtjük, feldolgozzuk, kiadjuk, terjesztjük, tanítjuk. Ez volt az első „folk-revival-hullám”, amit Bartók és Kodály munkája indított el. Aztán a hetvenes évektől kezdve megindult egy újabb revival-mozgalom, amikor szinte ugyanez a rácsodálkozás megtörtént. Most részletesen nem mennék bele abba, hogy az erdélyi népzene nyilván felértékelődött azáltal, hogy a Ceauşescu-időben abszolút tiltották, nem lehetett még ott aludni sem házaknál – ezek a plusz tényezők még értékesebbé tették. A városi emberek jó része szinte megrészegült: „Csináljunk táncházat! Szervezzünk táborokat!” Erőre kapott egyfajta divathullám, de nem pejoratív értelemben.

Másrészről – és itt jön az érem másik oldala –, sokan úgy gondolják, hogy a népzenét el lehet temetni, ugyanakkor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy még mindig élnek a falvakban idős emberek. Ne tegyünk úgy, mintha azok, akik ma 60, 80, vagy 90 évesek, már nem lennének és nem tudnának emlékezni. Köszönik szépen, ők azért még élnek, tudnak mesélni, tudják a táncot, az énekeket. Az is egy érdekes jelenség, hogy miként „importálódik” vissza falvakba az úgynevezett népi kultúra, mesterségesen, külső ráhatással. Azt tapasztalom, hogy ez egyre több helyen kap erőre. Például Sára Ferenc, aki egy tősgyökeres városi fiú volt annak idején, lassan harminc éve, hogy kiköltözött Gyimesbe, felvállalva, hogy az ottani fiatalokat visszaterelje afelé, amit az ő apáik, nagyapáik még pontosan tudtak maguktól. Tehát egyfajta refolklorizáció történik, tudatos irányítással. Ugyanezt tapasztaltam Kalotaszegen Kalotaszentkirályon, Mérában, vagy a mezőségi Vajdakamaráson. A mostani fiatalok azt mondják, hogy igenis csinálnak ezzel valamit: vagy azért, mert egyszerűen nagyon szeretik, vagy azért, mert látják, hogy máshol ennek mekkora értéke van. Nyilván elhangozhatnak ilyen mondatok: „Hát, ha ez nekik ennyire fontos Budapesten, akkor mi, akik itt élünk, nekünk ne lenne az?”; „Ki a leghivatottabb arra, hogy a saját kultúránkat életben tartsuk? Hát mi!” Persze olyat is láthatunk, hogy például Visában, ahol nagyon sokáig megmaradtak a szokások, tavaly már nem hívtak zenészt a juhmérésre. Ott nyilván nehéz lenne azt mondani, hogy még virágzik a kultúra, mert már nem virágzik. Még vannak halvány nyomai, de már nincs annyi gazda, nem hívnak Palatkáról zenekart. Most szerintem egy érdekes átmeneti időszakot élünk. Nyilván az a fajta nagyon egységes, nagyon gömbölyű valami, amit annak idején Kodályék még felleltek, abban a formájában nem létezik, mert ahhoz azt az életmódot is kellene folytatni. De akkor azt szeretnék elvárni az ottaniaktól, hogy ne nézzenek tévét, ne kapcsolják be az internetet, és tegyenek úgy, mintha az idő megállt volna? Nem lehet ilyet kérni. De ha végigmegyünk a történelmen, akkor egy-kétszáz évenként ugyanúgy siránkozni halljuk a krónikásokat. Mivel a kultúra nem egy szép terítő, amit csak húsvétkor teszünk ki, hanem szerves, élő valami, és tényleg belülről fakad, akkor az mindig törvényszerűen változik. Mert mindig jöttek divathullámok, mindig nyitott volt minden kultúra a másik, a különleges, az újdonság felé. Azt természetesen betagozta mindig a saját képére, a saját stílusára, úgy, hogy az mégiscsak az övé legyen. Ezt tudomásul kell venni, hogy ez ötszáz évvel ezelőtt is így volt és most is így van. Jönnek mindenféle zenei irányzatok, alakul a zene, a tánc, alakulnak a szokások. Ha azt szeretnénk, hogy márpedig ne változzon semmi és minden olyan legyen, mint Bartók idejében, akkor ez teljes anakronizmus lenne. Ha ezt kérnénk számon a mindenkori paraszti világtól, akkor például nem táncolnának Széken hétlépést meg porkát, nem lennének francia reneszánsz eredetű dalaink. Tehát ezt nem szabad úgy elképzelni, hogy valami kialakult több száz évvel ezelőtt és akkor azt tessék szíves lenni vitrinben vegytisztán megőrizni. Ez lehetetlen. Lehet, hogy nem tetszik az, ami most megy, lehet, hogy nem tetszik, hogy nem vonósbanda muzsikálja az esküvőt, hanem egy Casio-bazsevás, de ez van.

Fel lehet hívni a felelősségvállalásra azoknak az embereknek a figyelmét, akik tudják, mekkora értékkel bírnak ezek a dolgok, hogy magas színvonalon kell megtanítani ezeket azoknak a fiataloknak, akik ezt a világot szeretik. Akár a régi világban maradva a régi zenével szeretne foglalkozni valaki, akár másból is szeretne táplálkozni, nyitottan más műfajok felé, mindkét esetben fontos a tanárok felelőssége, hogy azt, amit a fiatalok csinálnak, a legmagasabb szinten sajátítsák el. Lehet jazz és népzene, lehet klasszikus zene és népzene, de csakis a legmagasabb igénnyel műveld, mert különben egy huszadrangú, egyik napra a másikra elfelejthető silány valami fog születni. Mert azt szerintem könnyű belátni, hogy minőségit csinálni akkor tud az ember, amikor van mögötte tudásanyag. Nem nagyon tudom biztatni a felszínesen gondolkodókat. Lehet, hogy egy-két hétre toplistás lesz, de hosszú távon süllyesztőbe kerül.

– Részben már választ is kaptunk rá, de mégis mitől marad a népzene élő, és nem egyfajta „múzeumi tárgy”?

– Úgy, hogy művelni kell, örömmel, jó minőségben és lelkiismeretesen.

– Többször lehet hallani, hogy a népzenét a tiszta forrásból kell megismerni. Mennyire lelhetőek még fel ezek a „tiszta források”?

– Ahogy az előbb említettem, hál’ Istennek még mindig vannak az idősebb generációból olyanok, akiktől lehet kérdezni. Egyszerűen venni kell a fáradságot, a gyűjtésekből is lehet látni a neveket, meg lehet kérdezni, ki az, aki él még. Tanácsokat is lehet kérni, könyvtárakban, archívumokból, interneten. Manapság ráadásul sokkal könnyebb dolga van az embernek, mert nagyjából öt perc alatt ki lehet deríteni, hogy az a néni, aki a Kallós Zoli bácsinak énekelt ekkor és ekkor, az merre lakik és élhet-e még? Sokkal egyszerűbb dolguk van a mai fiataloknak. Nem kell cipelniük egy nyolc kilós szalagos magnót a vállukon, hanem odamennek egyetlen telefonnal és gyűjthetnek.

– Bevezetne-e egy kicsit a gyűjtői munkájába? Mennyire kihívás népzenét gyűjteni manapság?

– Voltak kalandos pillanataim is, ez attól is függ, hogy hova megy az ember. Életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt, amikor dr. Agócs Gergellyel elmentünk Kántorjánosiba cigányokhoz gyűjteni, és ott filmbeillő jelenetek játszódtak le. Volt olyan pillanat, amikor arra gondoltam, hogy nem biztos, hogy élve elhagyjuk a falut. Ennek ellenére mégis úgy sikerült fordítani a rosszul álló szénánkon, hogy alig akartak minket elengedni, olyan buli kerekedett. Nekem azért túlnyomórészt jó tapasztalataim vannak, és azt is hozzá kell tenni, hogy az embereket, akiket megkerestünk, nagyon sokszor, főleg Erdélyben, Kallós Zoli bácsi segítségével értük el. Gyakorlatilag nincs olyan ember, aki ne ismerte volna Zolti bácsit, a Tanító úrt, ki hogy szólította. Azonnal szélesre tárták a kaput. Amikor például meghallotta, hogy Visába akarok menni, akkor mondta, hogy ott feltétlenül keressem meg a Papp Andrást meg a Nagy Amáli nénit. Jótanácsokkal is ellátott. Én nem tartom magam kutatónak, inkább kíváncsiskodónak, aki a munkája miatt is megteszi azt a minimális kötelező és egyébként élménydús lépést, hogy megkeresi ezeket az embereket. Amikor kialakul egy beszélgetés során valamilyen személyes szimpátia, vagy túl sok kérdés marad benned, akkor tudod, hogy oda vissza fogsz menni. Egy idő után, amikor megismertem embereket, elengedtem azt, hogy minél több faluba minél több emberhez eljussak. A vistai Gergely Erzsi néni, és a szováti Maneszes Láli néni például olyan fantasztikus két asszony volt, hogy egyszerűen nem tudtam tőlük „szabadulni”, hosszú évekig jártam hozzájuk.

– Ha jól értem, akkor ön számára a személyes kapcsolat is fontos.

– Nagyon fontos volt. Én megengedhetem magamnak ezt a luxust, mert én nem néprajzkutató vagyok, nekem nem az volt a feladatom, hogy kilószámra gyűjtsem a dalokat. Senki nem erőltetett, hogy nekem gyűjteni kellene, ez egyszerűen teljesen természetesen jött. Ezek a találkozások emberileg is olyan pluszt adnak, amit aztán akkor is visz magával az ember, amikor nem is gondol rá. Milyen attitűddel énekel valaki egy dalt, mi az, amit megenged magának a módosítást illetően, mi az, amit nem? Érdekes dolgok ezek, mert megtudhatod, hogy például egy katonakísérő mögött egy konkrét személyes, családi tragédia van. Hogy az nemcsak egy szép, gazdagon díszített dalocska, ami a valamikori első vagy második világháborúban elesett katonákról szól, amihez már nekem semmi közöm nincs. Egyszer csak ott ül velem szemben három asszony, az egyiknek a férje, a másik kettőnek az apja a dalban szereplő katona. Ekkor ez úgy erősen meglegyinti az embert.

– Hogyan született meg a Hozomány című lemez?

– Vissza akartam menni Visába Papp Andráshoz, előtte bementem Válaszútra, mondtam Zoli bácsinak, hogy miért jöttem. Mondta, ne menjek vissza, nemrég temették el. Ez a hír letaglózott. Akkor már terveztem, hogy a több mint 15 éves gyűjtéseimből CD-ket készítsek, amiket letehetek az Öregeknek az asztalra, köszönetképpen, hogy beengedtek a házba, hogy énekeik milyen szépséghez, örömhöz és kiadványhoz juttattak minket. Másrészt, így szerettem volna népszerűsíteni ezeket a dalokat, mivel a tapasztalatom az, hogy könyvtárba, illetve az internet elé, a tudományos archívumokba csak az ül le, akit „végzetes fejlövés” ért, a népzene a mindene. Ugyanakkor nagyon sokan vannak, akik nem akarnak tudósok lenni, vagy hivatásos zenészek, de tetszik nekik, érdeklődnek, ők CD-boltba mennek, vagy Youtube-ról, Spotifyról letöltik, ahhoz viszont kell egy kiadvány. András bácsival már nem tudtam találkozni. Úgy véltem, hogy ez egy intő jel volt, és úgy döntöttem, nem szabad tovább várni. Miután Amáli néni is meghalt, a visai gyűjtésemmel kezdtem. Ebben az albumban két CD van, az egyik egy válogatás abból, amit 2005-ben gyűjtöttünk, a másik pedig egy revival-CD. Összeszedtem a mezőségi zenét legjobban játszó embereket, élükön Koncz Gergellyel, akit nemcsak otthon ismernek el „mezőségi professzorként”, hanem itt, Erdélyben is. Az is fontos volt számomra, hogy ez ne rólam szóljon, hanem a szép visai zenéről. Az is szempont volt, hogy olyan meneteket tudjunk felvenni, ami életképes egy rendes táncmulatságban. Nem ötperces koncertfelvételek, ha egy jóleső táncrend húszperces, akkor legyen annyi. Akinek van kedve, táncoljon rá. Azt is szerettem volna jelezni, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy mi ezeknek a falusi embereknek köszönhetjük az egzisztenciánkat. Én azért lehetek ma itt, mert az András bácsik, az Amálik, az Erzsik, a Láli nénik voltak olyan szívesek énekelni nekem, nekünk. Emiatt úgy döntöttünk a zenekarral, hogy a CD bevételéből senki nem kap egy fillért sem, ami befolyik, azt a Papp András és az Amáli néni családja kapja meg. Ezek nem nagy összegek, inkább gesztusértékűek.

– Lesz-e folytatás?

– Igen, a vistai Gergely Erzsi néninek a felvételeivel szeretném folytatni. Úgy terveztem, hogy ezt tavaszra össze tudom hozni, de nehezebb lesz a dolgom, hiszen Erzsi nénihez évekig jártam, maga a gyűjtés áthallgatása, kiválogatása, szerkesztése több hónapos munka. De azért még szeretném ebben az évben tető alá hozni.

– Legújabb lemezük, a Kamara, tavaly decemberben jelent meg. Mit kell erről tudni?

– Ez egy másik műfaj: világzene. Ez annak az esete, amikor a népzene nem maga a cél, hanem inspirációs forrás. A zeneszerző a „multiinstrumentalista” Nikola Parov, így benne van mindaz a nagyon gazdag zenei világ, ami Nikolát jellemzi. Egyrészt azért lett Kamara a címe, mert a hangszerelésben kiemelt szerepet kaptak a vonósok, mivel a barokk zenének gyönyörű vetületei vannak az erdélyi vonós népzenében. Másrészt azért lett Kamara a címe, mert ez az éléstárra is utal, arra, hogy mennyire gazdag a Kárpát-medencei zenevilág, és az azt körülölelő szomszédos vidékeké is. Szlovák, horvát, bolgár népdalok is belekerültek a válogatásba.

Fotók: Urbán Ádám