A pólósok pólósa

2020.05.15. 09:00

A pólósok pólósa-szavazás második jelöltjei, másfél évtized sikerei

1950–1964. Másfél évtized, három-három olimpiai (1952, 1956, 1964) és Európa-bajnoki (1954, 1958, 1962) cím, és akkor még nem beszéltünk a főiskolás világbajnokságokról és a kor csúcstornájáról, a Trofeo Italiáról. Pólóaranykor ez a javából. Nekünk, magyaroknak már a második. A pólósok pólósa-szavazás, 2. rész.

Malonyai Péter

 

Úgy indult, hogy 1950-ben lemaradtunk az esélyről, hogy Európa-bajnokok legyünk. Budapest lett volna a házigazda, ám a hidegháború legfagyosabb esztendeit éltük, így az európai szövetség visszavonta tőlünk a rendezést – győzött a politika. Amely itthon ügyelt arra, hogy a sportsikerek is erősítsék, így két esztendővel később, a helsinki olimpia évében (1952) még arra is képes volt, hogy megbocsásson Gyarmati Dezsőnek, aki a Rákosi-rendszert gúny tárgyává tevő megjegyzése és nem utolsósorban a berlini főiskolai vb (1. Magyarország) alatti nyugat-berlini „látogatása” miatt lett kegyvesztett. Visszafogadása Puskás Öcsinek köszönhető, aki ballábas lévén pontosan tudta, mit számít(hat) egy jó bal kéz.

Az olimpián aztán már nem volt gond, 1936 után újra aranyérmes lett a csapat. A címvédő (1948, London) olaszokat 7:2-re, a titkos favorit Egyesült Államokat 4:0-ra győzte le a csapat a négyes döntőben (a végül ezüstérmes jugoszlávok elleni 2:2-t a középdöntőből hozta magával), ami már megérdemeltté tette a sikert, az pedig, hogy idősebb Szívós István a víz alól (!) lőtt gólt (csak a jobb keze és a labda volt látható), még sokáig beszédtéma volt magasabb pólós körökben.

A siker hátteréről később kiderült, hogy Gyarmati Dezső és Markovits Kálmán volt a szellemi atyja, visszatérően egyeztettek Rajki Béla szövetségi kapitánnyal, aki – Markovits megfogalmazásában – „hagyta a csapatot kifutni”. Ezzel együtt nem Rajki, hanem Lemhényi Dezső ült a kispadon, amikor 1954-ben Európa-bajnok lett a csapat. A győzelemhez a házigazda olaszokat kellett legyőznünk az utolsó meccsen, amelynek szünetében (4:1) kiderült, hogy nem állhatunk meg 7:1-nél. Az állás 6:1 volt, amikor a csapat kockáztatott, mind a hat mezőnyjátékos felsorakozott Raffaello Gambino kapuja előtt, az olasz center, Renato De Sanzuane pedig egyedül maradt a mi térfelünkön a kapus Boros „Apival”. Martin „Buci” nem hibázott, aztán még Szívós csavart egyet, s 8:1. Torinóban. Az olaszok ellen.

Kell-e több?

Persze hogy kell, de ez már 1956, és a melbourne-i olimpia. Ahol újra Rajki Béla volt a kapitány, másrészt pedig másodlagos érdek volt, hogy megvédjük a címünket, lévén itthon forradalom, majd szovjet megszállás – s ehhez mérhető aggodalom a magyar táborban. Ezért is lehet, hogy a pólótornára legtöbben a „melbourne-i vérfürdő” miatt emlékeznek. A Szovjetunió elleni meccsen (4:0) Bolvári Antal úgymond keménykedett Valentyin Prokopovval, aki hátrakönyökölt, eltalálva az őrzését átvevő Zádor Ervint. Az ütés átlagos volt, a vér mennyisége is, ám Zádor tudta, úgy kell kiszállnia a vízből, hogy végigvonuljon a lelátó előtt. A hatás képzelhető, a szolidaritás őszinte, mindenki a mieinket ünnepelte.

Korán, mert az aranyhoz még kellett a Jugoszlávia elleni siker. Persze hogy meglett (2:1), és a csapat történelmet írt: százszázalékos teljesítménnyel, a hatos döntőben 20:3-as gólaránnyal végzett az élen.

Akárcsak két esztendővel később (1958) Budapesten, az Eb-n. Az, hogy a szigeti szentélyben 7:0-ra léptük le az olaszokat, akkoriban szinte természetes volt, de az utolsó meccsen jött a Szovjetunió. Hogy a fákon is lógtak, mondani sem kell, legyen elég annyi, hogy hétezer (!) néző övezte az ötvenes medencét, amelyben persze hogy csodával szolgáltak a mieink. Különösen Dömötör Zoltán, aki szebbnél szebb gólokkal (összesen hárommal) járult hozzá a 4:0 utáni 4:2-es győzelemhez, a nézőtéri eksztázishoz és nem utolsósorban némi rendőri beavatkozáshoz.

Ezek után mindenki optimistán várta a római olimpiát (1960), amelyen a bronzérem nem számított sikernek, olyannyira, hogy nem csupán Lemhényi Dezsőnek kellett mennie a kispadról (jött Laky Károly), hanem egyenesen a magyar póló válságáról beszéltek. Az indulatok erősebbek voltak, mint a valóság, hiszen a lipcsei Európa-bajnokságon (1962) újra veretlenül végzett az élen a magyar csapat. A remek bekk, Mayer Mihály nemcsak hogy győztes gólt lőtt a jugók ellen, hanem bal kézzel szerezte, holott jobbkezes volt…

A tokiói olimpia évében Laky kapitány meglehetősen kemény erőnléti edzéseket vezényelt, sok úszással, s a futás sem maradt el. Ennek lett áldozata Markovits Kálmán, aki enyhén szólva sem rajongott az úszásért. Hiába volt szellemi vezér a vízben és a parton, Laky kitette őt a keretből, és az olimpiára sem vitte el. Ahol újabb meglepetéssel szolgált. Bátran harcba küldte a fiatalokat. A Jugosz­lávia elleni középdöntőben Bodnár Andrást és Rusorán Pétert vetette be Gyarmati és Kárpáti cseréjeként (4:4), a Szovjetunió elleni sorsdöntő csata (5:2) során pedig Mayer helyén Konrád János kezdett, majd újra beállt Bodnár Kárpátit váltva.

Ez a meccs a „Lőj, lőj, lőj, lőj, Dömötör!” Szepesi György-örökzöld révén lett népszerű, pedig a pólótörténelem szempontjából is maradandó. Egyrészt egy negyed alatt három gólt lőttünk és egyet sem kaptunk, másrészt nem csupán az ezen a mérkőzésen is remekelő „Döme” volt a hős, hanem az ifjak, Rusorán Péter (24), Bodnár András és Konrád János (23-23), valamint Felkai László (22). A mindent eldöntő ötödik magyar gól előtti akció például Konrádtól indult, majd Rusorán indította Dömötört, a lefújás előtt pedig Bodnár fülelt le egy szovjet átadást, s őrizgette a labdát.

Amelyet végül megérdemelten hozhatott haza Tokióból Dömötör.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a erdon.ro legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában