Kancsendzönga: még egy véleményféle

Büszkék vagyunk, ugyanakkor természetesen rendkívül szomorúak. Ezen az áron…! Nem igazán értem a felháborodást azért, hogy az Erőss Zsoltot és Kiss Pétert ért tragédia kapcsán mindenféle kommentek látnak napvilágot, sokan szólalnak meg, akár kritikus hangvétellel is.

Akit érdekel az ügy és van valamilyen szakmai érdeklődése az egész iránt, rálátása-tudása azzal kapcsolatban, természetes, ha valamilyen formában megnyilvánul, sokan talán tehetetlen fájdalmukban is. Nem kellene mindent kritikának felfogni, bár az is felmerül, hogy a jövőre tanulságként miért ne fogalmazhatnának akár azt is. Persze nem mindegy, hogyan!

A nyolcezresek meghódításának kb. 100 éves története a kezdetektől a meghódításukig nem szólt egyébről, mint, hogy a „győztesek” az elődök „vállain” jutottak egyre feljebb, a sikerig. Ez számlálhatatlanul van jelen az egész nyolcezres történelemben, ezt mindenki vallotta és elismerte. És teljesen természetesen a csúcsok első meghódítása után sem szakadt meg ez a vonal. Az eseményeket bizony érdemes elemezni, és abból – akár hibákból is –, ha van tanulni való, akkor azt meg kell tenni. Senki sem tökéletes, ez közhely és ezt tudomásul kell venni, az esetleges hibák elkerülésére, ismétlődésére pedig tanulni kell minden esetből.

A Kancsendzönga meghódításából is esetleg lehet tanulni, következtetéseket levonni, mint ahogyan tették az első „győztesek” az előttük járók expedícióiból. Döntse el a kedves olvasó, hogy az első megmászás pár mondatos története szolgál-e ehhez az esethez is tanulságokkal – persze ha ismeri a mostani események részleteit (még úgy is, hogy a csapatok útvonalai között van eltérés): „A győzelem 1955. május 25-én született, 14, 45-re ért fel először a csúcsra George Band és Joe Brown, oxigénnel (kb. 1, 5 órát vesztettek útvonaltévesztés miatt). Úgy reggel 8,15 kor indultak a 8200 méteren felállított 6. táborból gyönyörű időben. A jó idő kitartott, így másnap Steather és Hardie is elérik a csúcsot. Az első csapat oxigénje nem volt elég a 6. táborba való érkezésükig, a visszaindulás után kb. 1 órával elfogyott.”

A mostani expedícióhoz kockázati tényező lehetett, hogy a csúcsra feljutó kettős nem mászott előtte együtt, Kissnek nem volt 7000 méteren felüli tapasztalata. Meglepő dolgokkal szembesülhettek volna. Nem egyszer fordult elő, hogy alacsonyabb régióban a legnehezebb falakon is remekül teljesítő alpinisták szervezete egyszerűen képtelen volt akklimatizálódni a magasabb körülményekhez. Sem oxigénnel, sem a nélkül. Az oxigénhiány – ez is már közhely – nem csak a fizikális, hanem a mentális teljesítményt is alaposan befolyásolja (pl. racionális döntésképesség). Van arra példa, hogy nagy magasságban – különösebb felszerelés nélkül – eltöltött éjszaka után is épségben lejöttek, pl. Hermann Buhl, aki 1953-ban egyedül hódította meg a Nanga Parbatot. Ő arról is beszámolt, hogy a szabadban töltött éjszaka után hallucinációi voltak. Többek között úgy érezte, hogy követi valaki. Az is köztudott, hogy a körülmények miatt a balesetek jelentős része visszatéréskor történik. Ezt elkerülendő sokan az idő szorításában racionális döntés alapján a megcélzott csúcs közvetlen közeléből fordultak vissza. Nem jellemző a 24 órás csúcshódítás, főleg úgy, hogy még abba sem fér bele a „csúcstámadó” táborba való visszaérés. Jelen esetben az expedíció vezetőjének komoly figyelmeztetés kellett volna legyen, hogy még délután is a csúcs fele haladtak. Elég pontosan lehetett prognosztizálni a kb. 24 órás csúcshódítást és a meglehetősen „alacsonyan” (a tervezettnél alacsonyabban) felállított 4. tábor sötétedés előtti elérésének rendkívüli kérdésességét. Az optimálisabb megoldás eleve az lett volna, hogy egy nap veszteséggel, de még egy tábort állítanak fel 8200-8300 méter körüli magasságban.

Már a délutánba hajló továbbmászás információ birtokában rögtön lépni kellett volna. Persze, ha rendelkezésre álltak hozzá a szükséges humán és anyagi források (egy valamirevaló expedícióban ez meg kell legyen ilyen helyzetekre). Megbízható serpákat kellett volna a csúcscsapat fogadására küldeni, szükség esetén plusz sátorral. A feladatuk az lett volna, hogy a csúcsról visszatérő csapat elé menjenek a 4. táborba, illetve onnan akár 8000 méter körüli magasságba is. A megbízhatóságot azért emelem ki, mert jelen esetben is megtörtént, hogy a serpák nem végezték el feladatukat – lásd a fix kötelek kihelyezése. Tapasztalatok szerint általában jobb, ha alpinista is részt vesz egy adott feladat elvégzésében. A kutatásban is alpinista részvételre lett volna szükség, hiszen a serpák is elsősorban az életüket féltik – ugye a „halálzónában” mindenki magáért –, és egyáltalán nem biztos, hogy akár jelentős összeg ellenében ott keresgéltek, ahol szükséges lett volna. Sajnos van negatív tapasztalat ilyen téren is.

Egy preventív biztonsági (mentő) lépés semmit sem vont volna le a csúcshódítók teljesítményéből, hiszen a cél, hogy segítség és oxigén nélkül érik el a csúcsot, már megvalósult. Köztudott, hogy tapasztalt mászók értek a csúcsra, és annak a magasságnak a körülményei között a rendkívül szapora légzés (lihegés) miatt is elképesztően nagy a folyadékveszteség. Ezzel teljesen tisztában kellett legyenek, hiszen ma már a hétköznapi élet alapinformációja is a napi elégséges mennyiségű folyadékbevitel. Minden súlyprobléma mellett ezelőtt meglehetősen tanácstalanul állunk. Az erőnlét pillanatnyi állapota nem jelent semmit, hiszen fent néhány perc alatt gyökeres változás állhat be. Ilyen információra nem szabad hosszabb távon támaszkodni, ha van lehetőség, akkor egy kiélezett helyzetben állandó kapcsolatra, helyzetismeretre van szükség. A „halálzóna” sokszor emlegetett sajátossága, hogy ott nyugalomban sem pihen, vagy regenerálódik a szervezet, sőt az általános állapot romlik. A tapasztalatok alapján ezzel már az Everest meghódítása előtt tisztában voltak. Ezen a helyzeten segíthet a légzőkészülék, az oxigén. Az alvás – ami rendkívül veszélyes „csak úgy”, alkalomszerűen a szabad ég alatt – esetleg átmenetileg, rövid időre hozhat némi „erőre-kapást”, de a tapasztalatok szerint elsősorban a mentális teljesítmény tekintetében.

Dr. Diószeghy László geográfus