Demény Balázs zongoraművész szólóestje

A Magyar Kultúra Napja keretében kedden a PKE dísztermében lépett fel Demény Balázs zongoraművész, aki Berlinben Anda Géza, és Budapesten Kemenes András vezetésével végzi a mesterképzőt.

A fiatal zongoraművész, aki már több filharmonikus zenekarnak volt vendégművésze külföldön és belföldön egyaránt, négy kiemelkedő zongorakompozícióval lépett fel, nagy sikert aratva. Bevezetésképpen előadta Joseph Haydn háromtételes D-dúr Szonátáját (Hob. XVII/36). Haydn ötven zongoraszonátája közül ebben különösen felfedezhető a sajátos klasszicista csillogás, amely már-már a romantika felé mutat. Liszt Ferenc két kompozícióját tolmácsolta Demény Balázs. Elsőként elhangzott az 1884-ben komponált Makacs csárdás című zongoradarabja, amelyben a fiatal zongoraművész felszínre hozta az őrülettel határos lelkiállapotot kifejező muzsikának bámulatra méltó lélektani intuícióját. Szabolcsi Bence zenetörténész Liszt Ferenc estéje című tanulmányában leírja, hogy a kései Liszt-stílus dísztelen, kopár hangzásvilága, néhány hangból kialakult tematikája, s egyszerűsödő ritmikája az 1860-as évektől kezdődik. Így fogalmaz: „Minden olyan, mint a látomás, minden pillanatok alatt viharzik… Mindebben áthatóan erős a rögtönzés ihlete”.

A pokol látomása

Ugyancsak rendkívüli élménnyel ajándékozott meg a fiatal előadó, amikor bemutatta Liszt Dante-szonátáját (Zarándoklatok, II. rész, Itália). A mű a nagy weimari korszakban keletkezett. Az első vázlatokat 1837-ben írta a szerző, majd 1839-ben mutatták be, és 1847-ben dolgozta át. A mű kettős irodalmi célzást tartalmaz: Dante olvasása közben fakadt gondolatait, másrészt Victor Hugo azonos költeményének hangulatát. A fantázia kifejezést Liszt másképpen értelmezi, a klasszikus nagyforma felidézését tartalmazza. A mű egyetlen nagyszabású tételből áll. A bevezetés (Andante maestoso) a dantei mottóval kezdődik: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. Dante művében ez a pokol felirata. Merész modulációk és bővített kvártlépések után következik a Presto agitato főtétel kezdő témája, amelynek utasítása: „Kétségbeesetten”, vagyis a pokol látomását idézi fel a zene. Elkeseredett küzdelem után a melléktéma korálja oldja fel a feszültséget. Az Andante felidézi a bevezetés dallami világát, majd következik a szerelmi kettős, amelyben tulajdonképpen Francesca da Rimini és Paolo Malatesta lírai epizódját tárja fel Liszt, sajátosan visszatekintve korábbi műveinek romantikus dallamvilágára. A recitativo újra felidézi a bevezetés fenyegető árnyait. A dübörgő oktávmenetek a tetőpontra érkeznek, ahol feltárul a pokoli látomás, amely majd átvált a korál révén a Finále felé: lenyűgöző ragyogással a paradicsomot jelképezi a muzsika.

Bartók-szonáta

Befejezésül Bartók 1926-ban írt Szonátája csendült fel, mondhatni először Nagyváradon, a művész előadásában. A három tétel (Allegro moderato, Sostenuto pesante, Allegro molto). A 1920-as években Bartók a zongorát kétféle módon kezelte, mint szólóhangszert, valamint színt, effektust kifejező ütőhangszert. Ebben a műben is érezhető ennek az eljárásnak a hatása. Bizonyos értelemben a darab az Allegro barbaro stílusának folytatása. A zongora ütőhangszer effektusait felszínre hozó mű súlyos veretű tematikát kalapácsszerűen, kemény hangzással, egyenletesen dübörgő ritmussal mutatja be. Itt a népdalintuíció még hiányzik. A lassú tétel három szakaszos, a zongora maga énekhangot képvisel, de nem dallamot, hanem tépelődő, magányos deklamációt, a siratóének hangvételére emlékeztetve. A harmadik tétel pörölycsapásra emlékeztető hangzatokat hoz felszínre, oktávok dübörgésével. Itt már átmentett valamit a szerző a népdal tartásából. A szűnni nem akaró tapsot egy ráadással köszönte meg a zongoraművész, Bartók Gyermekeknek című ciklusából egy népdalátdolgozást adott elő.

Muzikális előadó

Demény Balázs igen-igen felkészült művész, minden leütött hangjából sugárzó muzikális előadó. Zongorajátéka a magakifejezés, az önmegvalósítás vonzó lehetőségét bizonyítja. Teljesítménye érzékenyen értelmezett lelkiismeretességgel párosult, amely mind technikai felkészültségével, mind a szellemi erő beosztásával kiválót nyújtott. Műsorválogatása is művészi elképzelését bizonyítja, hiszen Liszt két műve már előre mutat a 20. század zenéje felé, Bartók művészetében pedig újra felfedeztette a sajátos kifejezőerőt sugalló muzsika hangzását.

Tuduka Oszkár