Új helyen folytatja az Ady-múzeum exvezetője

Fajsúlyosabb posztot szerzett magának a váradi Ady Endre Emlékmúzeum eddigi igazgatója. Imre Zoltán elmondta: „Nagyváradnak többet tudnék bizonyítani, nyújtani, ha egy nagyobb helyre kerülhetnék” – és így lett. Ennek kapcsán beszélgettünk vele.– Honnan és hogyan is került annak idején az Ady Endre Emlékmúzeum élére?

– Budapesten voltam tanár, képzőművészetet tanítottam. Az életem úgy alakult, hogy inkább visszajöttem, de nem azért, mert nem maradhattam volna. Családi okok miatt vállaltam, hogy visszajövök. Így hát visszatérve Nagyváradra a Megyei Tanácshoz kerültem dolgozni. Majd ott ébredtem rá arra, hogy mivel képzőművészeti egyetemet végeztem, és kultúrantropológia doktori képzésben részesültem, nem akarok a politikai pályán maradni, nem szeretnék politikus lenni. Bár voltak afelé való gondolataim is, hogy miért ne, de inkább nem. Akkor vetődött fel a kérdés, hogy ha már úgyis az Ady Endre Emlékmúzeum akkori vezetője, Tóth János nyugdíj előtt van, talán már a nyugdíjkorhatárt is elérte, meghirdetjük az állást. Jelentkeztek mások is, jelentkeztem én is, én is vizsgáztam, és sikerült. Ez 2013 végén volt, 2014 januárjában kezdtem itt. Akkor egy hónapot a leköszönő vezetővel, Tóth Jánossal együttműködve átnéztem a múzeumot, leltároztunk, és február 1-jén elhagyta Ady hajóját, a múzeumot. Konkrétan akkor én vettem át teljes mértékben.

Újraépíteni Ady kultuszát

– Milyen címszavakban tudná összegezni, amit az elmúlt négy év során alatt végezett?

– Ady kultusza elhalványodott Nagyváradon. Az első gondolatom az volt, hogy ennek a nagy költőnek újraépítsük a kultuszát, legalábbis újra éreztessük Nagyváraddal, hogy mennyire fontos volt nekünk Ady Endre. Ez volt végül is az első célom ezzel a múzeummal. A második, ami párhuzamosan ment az elsővel, az volt, hogy indítsuk újra Ady hangulatát, Ady lendületét ebben a városban, hiszen ő a Holnap városának nevezte ezt a várost és abban az időben valóban az is volt. A cél az volt, hogy felvegyem a kapcsolatot olyan irodalmi múzeumokkal, amelyek segítenének a terveimben, a múzeum gyűjteményének leltározásában, digitalizálásában, abban, hogy egyáltalán lássuk, mit lehet ezzel a múzeummal csinálni, mégpedig valóban szakemberek segítségével. Így kerültem a Petőfi Irodalmi Múzeum akkori igazgatónőjéhez, Csorba Csillához, aki nagyon örült ennek a kérésnek, örömmel eleget is tett, eljött ide Nagyváradra. Kutatókkal felmértük – már abban az évben, 2014-ben – a múzeum állagát, közben én is tisztában lettem azzal, hogy mi van itt, mi az az érték, amelyre itt vigyáznunk kell. Közben kiderült, hogy a múzeum gyűjteményében igazi ritkaságok és kincsek is vannak. Akkor megállapodtunk, hogy ők minden évben visszajönnek, és az anyagokat, levelezéseket, dokumentumokat, tárgyi emlékeket átnézve készítünk egy hivatalos, digitális leltárt. Ezen belül számba vesszük, hogy mink van, és ezzel tulajdonképpen stabilizáljuk a múzeum helyzetét. Addig nem lehetett tudni, hogy mi van itt.

– Sikerült végigvinni ezt?

– Négy év alatt ez megtörtént, ez az év az utolsó, amelyben még várom őket vissza ide, Nagyváradra. Mindig négyen szoktak jönni, és már az utolsó, a könyvtári részt boncolgatjuk, leltározzuk, nézzük, beírjuk, digitalizáljuk, a nagyja már kész. Ez idő alatt fel próbáltam emelni ezt a múzeumot. És alapvető, hogy ne csak annyiban legyen fontos ez a múzeum, hogy lássuk, mi van itt – bár persze az is fontos. Így az, hogy egyáltalán az állagát stabilizáljuk a gyűjteménynek. Például új mappákba tettük az összes Ady-levelezést, képeslapot és ez azért fontos, mert a régi mappák, amikben voltak, nedvesedtek, nagyon rossz minőségűek voltak – tehát hajmeresztő problémákkal szembesültünk, amikor a kezünkbe vettük az eredeti okmányokat, okiratokat és a Petőfi Irodalmi Múzeum támogatásával olyan palliumokat kaptam, olyan mappákat, melyeket az OSZK-ban is használnak.

– Mindezt tehát a Petőfi Irodalmi Múzeum támogatásával… A Megyei Tanács, mint felügyeleti szerv nem adott támogatást erre, vagy más projektekre?

– Nem. A Megyei Tanács tulajdonképpen semmivel nem járult hozzá.

– Tehát tulajdonképpen önjáróságra kényszerült…

– Önjáróságra kényszerültem, de ez nem is volt gond. Végül is a Megyei Tanács és a vezetősége, vagy az RMDSZ, vagy bármelyik más magyar ember vagy párt, amelyik itt tevékenykedik, örömmel látta, hogy beindult valami általam, anélkül, hogy nekik hozzá kellett volna nyúlniuk. Talán jobb is így, mert nem biztos, hogy muszáj a politikának is beleavatkoznia. A Petőfi Irodalmi Múzeum örömmel támogatott mindenben. A támogatás abból állt, hogy mappákat hoztak, embereket küldtek, konkrétan, mint például az Arany János Emlékmúzeumnak a helyrehozatalára is – csak amíg ott egy év alatt, vagy mondjuk fél év alatt történt meg a dokumentációnak a restaurálása, addig nálam négy év alatt zajlott ez. Aprólékos munkát szerettem volna, és az is zajlott itt. Igaz, hogy a restaurálásig nem jutottunk el, ez várat magára. Már csak azért is, mert nekünk is megvannak a saját restaurátoraink, és én nem biztos, hogy elküldeném Budapestre, hanem inkább a sajátjainkkal oldanám meg ezeket a feladatokat. Így a Körösvidéki Múzeum új székhelyén már laboratóriumokat is felszerelnek, és akkor a mi embereink kezelik ezeket a problémás dokumentumokat.

Értéket képviselni

– Mikor döntött úgy, hogy vált, mi volt ennek az oka, melyek voltak ennek a lépcsőfokai?

– Még mielőtt oda jutottam volna, hogy váltanék és elmennék, még az itteni tevékenységemről elmondanám, hogy nemcsak a dokumentációt, nemcsak annak állagát próbáltam megmenteni a múzeumnak, hanem a gyűjteményhez magához is igen nagy mennyiséggel tudtam hozzájárulni. Körülbelül 250 tárgyi, levelezési és mindenfajta objektummal tudtam bővíteni a gyűjteményünket.

Minden negyedévben kiállításokat szerveztem ebben a múzeumban. Tematikus kiállításokat, amellyel úgymond felemeltem Ady múzeumát, olyannyira, hogy lelkes látogatóim vannak, jönnek Magyarországról külön buszokkal is. Mindig változás történik, itt nem egy kiállítást lehet megtekinteni egy életen keresztül, itt változatosság van. Rendszeressé váltak a könyvbemutatók, irodalmi estek, koncertek. A város két meghatározó kultúrközpontja közé (a Szigligeti Színház és a Filharmónia) ékelődött be az Ady múzeum.

Na és akkor ez az a pont, ahol úgy éreztem, hogy a limithez érkeztem. Úgy éreztem, Nagyváradnak többet tudnék bizonyítani, nyújtani, ha egy nagyobb helyre kerülhetnék, egy nagyobb helyen tudnék esetleg tevékenykedni, ahol galériák sorozata, sokasága adott, és akkor másféle, nagyobb horderejű tematikus kiállításokat is létre tudnék hozni. És így jutottam el ahhoz a gondolathoz, hogy esetleg, ha lesz és látni fogom, hogy van lehetőség egy nagyobb központnak a vezetésére, akkor örömmel megpróbálnám. És így is lett. Ebben az évben, egy hónappal vagy másfél hónappal ezelőtt megjelent egy hirdetés a polgármesteri hivatal oldalán. Végül is miért ne próbálnám meg, gondoltam. De még a főigazgatónak, Aurel Chiriacnak sem szóltam. Nem tiszteletlenségből, mert nagyon közel kerültünk egymáshoz és szabad kezet engedett itt nekem e múzeumban, és nagyon köszönöm, hogy ilyen nyitott volt a múzeum vezetésében. Tulajdonképpen azért próbáltam meg a váltást, mert ha sikerül, akkor miért ne kerülhetne az ember – aki már bizonyított – oda, ahova kell, annak a városi múzeumnak a vezetésébe, ahol nagyobb perspektívát lát…

Jelentkeztem, beiratkoztam a vizsgára, felkészültem, sikeres vizsgát tettem, igaz, az utolsó pillanatban vissza is akartam lépni, mert kicsit nehéznek éreztem ezt az egészet. De végül felvettek. Én leszek a városi múzeum egyik vezetője. Azé, amelyhez hozzátartozik a vár, a szecesszió múzeuma, a hamarosan megnyíló Szabadkőműves Múzeum, továbbá a zsinagógáknak a menedzselési része. Tehát kulturális menedzserként, vagy kulturális igazgatóként leszek én ott, ez egyenértékű az aligazgatóval. Tehát én nem a jelenlegi ottani csúcsvezető, Angela Lupșea helyére pályázok, sőt, szeretnék jó, gyümölcsöző együttműködést a hölggyel. Azt szeretném, hogy hozzátegyek a munkához, hogy valóban értéket hozzunk ebbe a városba. Mivel itt, az Ady múzeumban – és már előtte is – kialakult erős kapcsolatom több múzeum igazgatóságával, így a Petőfi Irodalmi Múzeummal nagyon jóban vagyok, a műcsarnokkal, Rockenbauer Zoltánnal, Beke Lászlóval és a képzőművészeti doktori iskolának a vezetőségével, a Déri Múzeumnak a vezetésével, még a József Attila Emlékházzal is Szárszón, tehát kisebb múzeumokkal is – vagyis nagyon jó a kapcsolati hálóm. Arra gondoltam, hogy hozzunk értéket, hozzunk kortárs kiállításokat, hozzunk történelmi kiállításokat, szeretnék nyitni a különböző egyházak felé, például a zsidó felekezet felé, bár én úgy tudom, hogy már van és működik itt egy igen érdekes és jó program a Neológ Zsinagógában, de én is hozzá szeretnék tenni azzal, hogy az én segítségemmel hátha még tudjuk emelni a színvonalat. Örömmel töltöm be ezt a beosztást, és megpróbálok értéket képviselni Nagyváradon.

– Meghatározott időre szól a foglalkoztatás?

– Nem meghatározottra. Miután már sikerült a vizsgám felhívtam a könyvelést, hogy jó, én most elhagyom az Ady Endre kis hajóját – ami egyébként sokkal nagyobb, mint az emberek hinnék, ez valóban egy erős pontja Nagyváradnak –, de szeretném tudni, mit várhatok. Azt a választ kaptam, hogy ez a kinevezés meghatározatlan időre szól.

– Hány emberrel dolgozik majd ott, hány beosztottal?

– Még nem tudom. Egy igen nagy struktúra van, ami alám fog tartozni. Én csapatot szeretnék építeni, nem egyedül, önállóan, hanem mindig a csapatmunkában voltam biztos, és arra törekszem most is, hogy ezt megtaláljam. Tehát, hogy egy jó szakemberekből álló csapattal együtt, közösen tudjunk valami jót csinálni. Most indulunk, szabad a pálya, remélem, jól haladunk majd rajta.

Szeghalmi Örs