Csak a mesterségbeli tudást becsülöm

Tartalmas, emlékezetes beszélgetés során ismerkedhetett meg a nagyváradi nagyérdemű Selmeczi György zeneszerzővel, a szombat este a váradi színházban bemutatott Szeigligeti című előadás rendezőjével.

A Holnap után fesztivál keretében a váradi színház páholyelőcsarnokában szombaton délután lebonyolított beszélgetés megkezdése előtt születésnapján köszöntötték Selmeczi Györgyöt. Czvikker Katalin a Szigligeti Színház főigazgatója egy Kristófi festményt adott át az ünnepeltnek, a Sotto Voce énekegyüttes négy tagja pedig vokálkompozíciók előadásával köszöntötte a művészt, akit láthatóan meghatott ez a figyelmesség. A beszélgetés során Selmeczi György kiemelte, hogy rendkívüli módon érezte magát Nagyváradon, mint fogalmazott, „nagyszabású emberi gesztusok sokasága jellemezte ezt az együttlétet.” Majd Szabó K. István kérdésére válaszolva elárulta, hogy nagyon erős kötődése van Váradhoz, hiszen apja váradi volt, és bár ő Kolozsváron született, gyerekkorában sokat volt Nagyváradon, ahol „a sztálinista szörnyűségen belül is volt egyfajta kedves nosztalgia érzés a város egykori nagysága iránt”. Selmeczi György hozzátette: „Gyászolom az aranykori Váradot, de a város mintha kezdené újjáépíteni önmagát. Váradban egy olyan atmoszféra esélye rejlik, amely sehol máshol a világon nem található meg.”

Művészi bátorság

A másik beszélgetőtárs, Lászlóffy Zsolt zeneszerző, karvezető kiemelte Selmeczi György alkotóművészetének monumentalitásra törekvését. Ebből a megállapításból kiindulva Selmeczi György kifejtette, hogy korunk egyik nagy változása az, hogy elvesztettük az érzékünket a nagyság iránt, ami az esztétikai relativizálódás egyik velejárója. Elmondta, hogy a rendszerváltás óta nem sikerült előre látni a jelentős változásokat, például azt, hogy a magyar értelmiség ennyire polarizálódni fog, noha a román értelmiséget éppen a rendszerváltás kovácsolta egybe. A rendszerváltás utáni polarizálódásban nagyon nehéz élni, annál is inkább, mert létrejött a kényszerek hálózata, a megfelelés kényszere. És alapvető kérdéssé válik az, hogyan egy ilyen közegben hogyan tud a művész eljutni a közönséghez anélkül, hogy az arcát elveszítené, hangsúlyozta Selmeczi György, aki az elmondottak után leszögezte: „Esztétikai diktátumok terjedésével szemben állni bátorságnak számít. A szép esztétikáját felkarolni a rút esztétikájával szemben bátorságnak számít.” A mai korban is alapvető fontosságú a művészi önállóság, aminek kapcsán Selmeczi kijelentette: „Önállónak lenni a szónak avantgárd és akadémiai értelmében is, ennél többen nem vállalhat egy szerző”

Az utókor erkölcse

A továbbiakban az alkotóművész elmondta, hogy a Szigligeti szindróma abban a megvilágításban érdekli, hogy miképpen viszonyul az utókor a nagy magyar színpadi szerzőhöz, ugyanis Selmeczi György megállapítása szerint a magyarság nem sáfárkodik jól értékeivel, hanem elherdálja azokat. Ennek ellenhatásaképpen ő azt kutatja, hogy az utókorban létezés morális részét hogyan lehet átélni, mert „ennek a moralitásnak a hiánya végigvezethető a magyar kultúrtörténeten” szögezte le. Selmeczi hozzátette, hogy választ kell keresni arra, hogyan lehet a múltban felhalmozott értékek iránti felelősséget kifejleszteni az utánunk jövőkben. Munkásságáról szólva Selmeczi György így jellemezte önmagát: „Úgy érzem magam, mint egy jól szituált kalandor, aki ilyesmivel foglalkozik, mikor annyi bajunk van.” Arra a kérdésre, hogy miképpen lehetne átörökíteni azt a szellemiséget, habitust, amit Selmeczi György sugároz magából, a megszólított eképpen válaszolt: „Csak a mesterségbeli tudást becsülöm. A mesterségbeli tudás az egyetlen értelme az életemnek, hiszen ez teremti meg a játék lehetőségét, márpedig csak az az ember értelmes, aki képes játszani. Tanítsuk meg a mesterséget az új generációnak!”

Pap István