Szerelem és tavasz – sután

Két megközelítésben is láthattuk Váradon rövid idő alatt a Carmina Buranát. Ezúttal – meglepő módon – a klasszikus jött be, és az újszerűséget kínáló volt a gyengébb.

Nagyon készültek sokan a kulturális csemegére – és meg is töltötték a termet hétfő este: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar és román társulata közös produkcióban mutatta be a Carmina Buranát. Carl Orff 1937-ben elkészült műve a hasonló című középkori versgyűjteményen alapszik. Ugyanezzel a művel nyitotta évadát néhány héttel ezelőtt a Nagyváradi Filharmónia. Ott természetesen zeneműként adták elő, a maga klasszikus voltában, meggyőzően, magabiztosan.

A két marosvásárhelyi társulat előadása viszont rengeteg újdonságot próbált vinni az alkotásba: táncszínházi, mozgásművészeti produkcióvá alakították át. Az ötlet nagyon jó, és rengeteg lehetőséget tartogat – sajnos azonban ezeknek csak egy részét sikerült igazából kiaknázniuk.

Az alapmű három egységre oszlik: az első a tavaszról szól, a másodiknak a címe A kocsmában, s ehhez mérten időnként pajzán, humoros, a harmadik pedig a szerelemről mesél, hol líraian, hol gunyorosan. Kincsesbánya tehát azok számára, akik a feldolgozás szándékával közelítenek hozzá.

Döcögősen

Dilemmákat támaszt a nézőben a vásárhelyiek adaptációja. Gigi Căculeanu koreográfus-művész jegyzi ezt a változatot, amelynek zenei és énekalapját adja Carl Orff Carmina Buranája, ennek lüktető ritmusára táncosok „mesélnek” mozgásuk révén az átélések örök világáról, a lét állapotairól. Legalábbis ez volt a szándék.

Rögtön az elején csalódás éri azonban a nézőt, amikor észreveszi, hogy playbackről megy a zene mellett az ének is. Holott ez utóbbit meg lehetett volna oldani egyszerűen úgy, hogy a színészek nem próbálják tátogással kelteni az illúziót, hanem egyszerűen megmaradnak a mozgásművészetnél. Ráadásul a playback minősége is gyenge: folyamatos háttérsistergés teszi profánná az amúgy drámai fordulatokat. Persze nem lehet elvárni, hogy a fizikumot próbára tevő, komplex mozgások közben még énekeljenek is a szereplők – de akkor meg nem kellene imitálni ezt, mert rosszul hat. Lehetne egyszerű, de profi a playback.

Úgyhogy igen hosszú idő eltelik, amíg ezekből ocsúdik a néző, s a színpadon zajló eseménysorra tud összpontosítani. Márpedig vannak kifejezetten jól összehozott, látványos, kitűnő részei is a Căculeanu-fél előadásnak. Kár, hogy csak részei – sokszor ugyanis a színészek maguk is bizonytalanok, láthatóan vagy nem próbálták el elégszer a darabot, vagy nem sikerült megbarátkozniuk a díszletekkel (például az adott pillanatban talicskán betolt hölgyek egy része egyenesen reszketve fél attól, hogy kiesik onnan, a táncosok által minden irányból „támadott” ülőgarnitúrákon egyesek félve mozognak, s a végén az ingatag létünk egyetlen stabil pontjának láttatott időkerék, emberi mókuskerék is egyszerűen elmozog a színpadon, amint futni kezd benne a főhős).

A koreográfus komolyan vette azt, hogy tömeget visz a színpadra, egyes jelenetekbe majdnem harmincan vannak ott egyszerre. Ám önmagában ettől a tumultustól még nem válik igazán látványossá egy előadás.

Pedig látszik, hogy sok munka van benne. Sőt, egyes művészek kitűnően alakítanak – ám belevesznek azoknak a tömegébe, akik sajnos nem.

A marosvásárhelyi Liviu Rebreanu Társulat és a Tompa Miklós Társulat koprodukciója leginkább olyan, mintha még a próbák egyikére ültünk volna be. Van az egészben energia és potenciál – csak sajnos túl hamar mutatták be. Ha előbb még hagyták volna összerázódni a produkciót, akkor az automatikusan emelkedett volna fel Carl Orff művének színvonalára. De valamiért nem így lett, ezt a gyümölcsöt túl hamar szakajtották le és kínálták meg vele a publikumot… Mindenképpen – sőt a végeredményt nézve aztán különösen – tisztelet illeti azonban azt a négy-öt művészt, aki minden szempontból kitűnőt alakított ebben a nagy tömegben.

Szeghalmi Örs