Siegeniek Szászföldön – őseik nyomában

Maga az ötlet, hogy mindezt megkell valósítani, egy fiatal siegeni hölgytől Raphaela Meyer zu Hörstétől származik, aki teológiai tanulmányának egy részét Nagyszebenben végezte. A kirándulás  ötletet felkarolták a Nagyvárad-velencei  Református Egyházközség elöljárói, akik zökkenő mentesen megszervezvték a négy napos  kirándulást. Igy az elmúlt héten kedden a német pontosságot – de nyugodtan mondhatni magyarral i is - betartva  reggel 9 óra körül egy rövid fohász elhangzása után indultunk el erdélyi  körútunkra. A várad-velenceiek lelkipásztora Farkas Antal, főgondnoka Nagy István, könyvelőjük Kudelász Erika vállalták fel a kirándulás megszervezését, és természetesen a kivitelezést is – melyből oroszlán  részt a főgondnok vállalt magára –, fejtette ki véleményét útunk során Farkas  Antal lelkipásztor. Elinduláskor a siegeni csoport vezetője – a kirándulás ottani szervezője Bieder Dieter presbiter, ismertette német  nyelven honfitársainak a kirándulás programját. Nagy István főgondnok – érezhetően készülve – beszélt az út folyamán németül és magyarul  a tájegységekről, városokról melyeken áthalladtunk. Kolozsvárra a kora déli órákban érkeztünk. Mivel a német kancelár Angela Merkel tartózkodott a kincses városban, ezért forgalom korlátozás volt, melyből kolozsvári  „idegenvezetőnk” Balogh Béla református lelkipásztor segített ki, akivel egy városszéli benzinkútnál találkoztuk, ő irányitott bennünket azon az utcák felé, hogy úticélunk első állomását a hires-nevezetes kolozsvári Farkas utcai  református templomot elérjük. A köztudat erdélyi református  főtemplomának tartja, mivel hagyományosan itt iktatták be tisztségükbe a püspököket. Minderről, valamint a temmplom történetésről Balogh Béla lelkipásztor beszélt, két nyelven a hallgatóságnak. A templom előtt található Sárkányölő Szent György szobránál egy közös fotó erejéig „összegyült a csapat”. 


 A Szent Mihály templom


Kolozsvár főtéren a Szent Mihály római katolikus székesegyház templomát kerestük fel. A Szent Mihály templom Erdély második legnagyobb alapterületű temploma a brassói Fekete templom után. 76  méter magas tornya – a kereszttel együtt 8o – a legmagasabb erdélyi templomtorony. A templom több mint száz évig épült. Miután megcsodáltuk Kolozsvár legnevezetesebb építészeti remekművét a  főtéren a felújítás alatt álló Mátyás király lovas szobrát tekintettük meg – már amit láthattunk belőle. Itt ugyancsak Balogh Béla beszélt  főleg a német vendégeknek a szobor történetéről. Kolozsvári utunk a Protestáns Teológiai Intézet meglátogatásával  folytatódott, ahol egy finom ebéd elfogyasztása után az intézet dísztermében  hallgatunk meg egy előadást a teológia jelenlegi helyzetéről, történelmi múltjáról. Jelenleg református, unitárius és magyar evengélikus lelkészek képzése történik a teológián. Aztán újra elindultunk, mostmár a németországi barátainknak egyik várt állomása Nagyszeben felé. Utunk Szeben felé nem volt teljesen esemény mentes, valahol Gyulafehérvár után a Maros-híd átépítése miatt kilométeres sort kellett kiállnunk és amikor a célhoz már közel voltunk egy rendőr kocsi állt meg buszunk előtt jelezve, hogy ott nem mehetünk át, forduljunk vissza és egy másik úton juthatunk el úticélunkhoz. Már jól benne voltunk az estébe amikor a nagyszebeni  Gyermek Evangélizációs Közösség , országos kiképző központjába. Ott nagy szerettel vártak, és amint később kiderült az intézmény admisztrátorai Katona János és Katona Kelemen Júlia közül a feleség érmihályfalvi származású. Ez rátette a bélyegét a két napos ott tartózkodásunk ideje alatt, olyan kedves fogadtatásban részesültünk amit egy életen át nehéz lesz elfelejtenni. Ez vonatkozik mind az általuk bíztosított  szállásra, mind a felszolgált ételekre, melyből annyit fogyaszthatunk amennyit csak kivántunk.


Nagyszeben utcáin

Egy megérdemelt pihenés után másnap már a reggeli órákban elindultunk városnézésre. Elsőként a város egykori vásártérét – mely most a városközpont –  tekintettük meg. A téren csak egy szökőkút, valamint egy teljesen lezárt közkút van, a tér többi része teljesen üres, kocsik itt egyáltalán nem fordulhatnak meg, mint egyébként Szeben több más utcáján  em. Sokáig – több órán át – ismerkedtünk a  várossal. Megtekintettük a római katolikus , evangélikus és az ortodox templomot. Érezhető volt, hogy a siegeniek mindent szerettek volna látni ami Szeben német múltját bizonyitotta. Városnézés  közben többször is megálltak egy-egy épület előtt, az óváros szük utcáinak bejárása külön élményt jelentett mindanyiunk számára. Többször is elhangzott, a német kirándulók részéről amikor egy-egy lerobbant házat láttak a városban, hogy miért nem javítják fel. Éppen ilyen keveset ér mindaz amit a Németországba visszaköltözők itt hagytak a román államra?
 Már itthon néztem utána, miként is alakult a szászok jelenléte Nagyszebenben az elmúlt mintegy 1oo év alatt. 191o-ben a város 38.o61 lakosából, 2o.o15  volt német nemzetiségű, 1o.125 román, 7.297 magyar. 1941-ben a 7o.352  lakosból 28.172 volt a németek száma, ekkor már több román nemzetiségű lakos 35.753 élt itt, míg a magyarok száma 4.313 volt. 1977-ben még 25 ezer német nemzetiségü lakost tartottak nyilván, ezek száma 2oo2-re mindösze 2.5o8-at számlált. A város 154.892 lakosából ekkor már 148. 269-en valották magukat románnak, mig a magyarok száma 3.135 főt számlált.  
 
 
 
Egy egykori szász faluban
 
 
 
Szinte rémesztő az, amit az általunk felkeresett egykori település a nagyapoldi szászok sorsát jelemzi, ahol  szerda délután jártunk. A gyönyörűen szép evangélikus templomban, mely legalább ezer ember befogására képes, ma szinte üresen áll, az egykori kétezres gyülekeznek ma már csak ötven tagja van, ebből is csak 35 él Nagyapoldon, a többiek kivándoroltak Németországba, a templomba évtizedek óta nem volt keresztelő, vagy esküvő, mondta a helyi lelkész. A templom egyik sarkában négy koporsót találtunk. Miután megkérdeztük az evangélikus lelkész miért tartják itt a koprsókat, egyszerűen felelt azért, hogy szükség esetén ne kelljen ez után járkálni. Kivüállóként mindezt más szemmel látjuk, a romániai németek tragikus sorsa olvasható ki mindebből. A faluban való tartózkodásunk ideje alatt meglátogattuk a Siegenből érkezett egykori helybeli lakos portáját. Pitter Hans – rla van szó – amikor hazajön látogatóba felkeresi a lakást, év közben pedig édesnyja, aki még a faluban él tartja rendben a portát, melyen mindezek mellett érezhető, hogy a ház lakatlan, aki egyébként mint egykori nagyapoldi lakos sajnálatát fejezte ki mindazért, hogy a több évszázada itt élő szászoknak a 2o. század második felében elkellett hagyniuk szülőföldjüket. Az egykori szász, vagy éppen a landlert nemzetiség egykori lakóházai szépen sorban, egymás mellett sorakoznak, mintha névsorolvasásra várnának, de névsort  már nincs kinek olvasni. A német származású lakosság elment, itt hagyott mindent, jobb sorsra vágytak és bizonyára nekik volt igazuk. Helyettük a házakat román és roma nemzetiségű lakosok szerezték meg. Végig az úton amerre a négy nap alatt megfordultam, nézegetteve ezeket a házakat mind azon gondolkodtam, honnan tudott annyi román nemzetiségű lakos, ennyi házat elfoglalni. Csak másnap kaptam rá választ amikor Segesvárt látogattuk meg.
De minderről egy következő lapszámunkban olvashatnak

 Dérer Ferenc