Emlékmű az “idegenben” nyugvó seléndieknek

A “régi öregek” emlékezete szerint Imre napján (november 5.) sokszor leesett a hó, ami tavaszig el sem olvadt. Az elmúlt vasárnap nem, hogy hó nem volt kilátásban, de szinte nyárias idő volt, amikor Borsi Imre Lóránt érsemjéni tisztelendő mintegy száz főnyi egybegyűltet köszönthetett a községhez tartotó Érselénd római katolikus templomában. A II. világháborúban elesett helyi áldozatok emlékművének avatása alkalmából tartott gyászmisén a világi elöljárók mellett jelen volt a falu görög katolikus és református lelkésze, Duma Sándor és Oroszi Kálmán is. A vendéglátó lelkész a liturgiából mellőzte a prédikációt, hogy ne nyújtsa el az ünnepséget, csupán felolvasta az emlékműre felrótt 33 nevet.

Csak a hír jött…

A templom kertjében, az emlékoszlop mellett pedig saját versét adta elő, melynek utolsó sorai: “Mert megtanulta már e nép,/Hogy hogyan kell szenvedni,/Csak tanulná már meg egyszer,/ Magyar a magyart szeretni.” Balazsi József polgármester arra emlékezett, amikor 10 és fél évvel korábban Érsemjénben állítottak emlékművet, s az akkori hatalom nem nézte azt jó szemmel, mert az elesettek “nem a jó oldalon” harcoltak, ezért hivatalosan “nem lehettek hősök”. Ha hősök nem is lehettek, de áldozatok voltak, csakúgy, mint az a 33 seléndi, kiknek haláláról csak a hír jött, de azt máig nem tudják a hozzátartozók, hová vannak temetve, mondta a polgármester.

Apák, nagyapák emlékezete

A seléndiek bizonyára eddig is őrizték elhunytaik emlékét, de az emlékmű által már lesz hová letenni egy szál virágot, fejet hajtva azok előtt, akik lehet, hogy másként is dönthettek volna, de vállalták kötelességük teljesítését, mondta Cseke Attila államtitkár. A gondolat továbbfűzéseként Derzsi Ákos államtitkár arról szólt, hogy “a hazának ma is van hívó szava”, és bár szerencsére nem akkora áldozatot kér, mint elődeinktől, mégis nehezünkre esik meghallani. Az emlékoszlop tövébe a kivitelezést támogató megyei RMDSZ, a Polgármesteri Hivatal és az egyházak koszorúja került elsőként, de sok családtag is koszorúval, virággal érkezett, és – halottak napja lévén – sok gyertyaláng is lobbant, miközben főleg az idősebb korosztály törölgette könnyeit, emlékezve az idegen földben nyugvó apákra, nagyapákra.