„Nem kell tökéletes szülőnek lenni. Elég, ha elég jók”

Tavaly karácsonyra jelent meg a magyarországi könyvpiacon az az „apanapló”, mely a hagyományos nevelési témájú kiadványoktól merőben eltérő hangételével aratott sikert, főleg a kisgyerekes szülők körében. A szerző, Herczeg Zsolt interjút adott szerkesztőségünknek.Néhány hónapja, 2018 karácsonyára jelent meg Magyarországon Herczeg Zsolt Büfik és bukások című könyve. Ez egy úgynevezett apanapló, a szerző (aki kolléga, hiszen politikai újságíró) első gyerekének nevelése során az első két évben átélt kalandjait írja le. Magam is olvastam a kötetet, annak ellenére, hogy a gyereknevelés időszakán már jócskán túl vagyok, ám immár nagyapaként részben újraélhetem az élményeket. Nevelési tanácsokat tartalmazó kiadványokkal Dunát (vagy Köröst) lehetne rekeszteni, nem beszélve már a közösségi oldalakon terjedő, mindenre kiterjedő okosságokról, miben állt tehát az említett könyv sikere? Az őszinteségében, hogy semmit nem kezel tabuként, hogy olyan gondolatokat ír le, amelyek talán másokban is megfogalmazódnak, de illetlennek tartják azokat, és mindezt Rejtő Jenőt idéző stílusban. A könyv az után született meg, hogy annak fejezeteit előzőleg olvasni lehetett egy internetes magazinban, így talán a BN olvasói számára sem ismeretlen. Ha mégis, aki teheti, a fenti cím alapján keressen rá, és néhány fejezet olvasása után (ha abba tudja hagyni), még érthetőbb lesz az alábbi interjú Herczeg Zsolttal.

– Mi késztetett egy politikai újságírót arra, hogy „apanaplót” írjon, ráadásul azzal nyilvánosság elé álljon?

– A politikai újságírót semmi sem késztette erre, mert az apanaplóba nem akként, hanem magánemberként, szülőként vágtam bele. A munkámat elválasztom az írói tevékenységtől, már csak azért is, mert hírműfajban dolgozó újságíróként (nagyon helyesen) köt a tárgyilagosság követelménye, íróként viszont (a választott témámban) elmondhatom a véleményemet, és egy merőben más nyelvezetet használhatok, mint a kimért tudósításokban. A Büfik és bukások poénnak indult. 2016 őszén, a kisfiam, Tomika születése után elmentem túrázni a barátaimmal, és sztorizgattam nekik, hogy milyen újszerű, tragikomikus élmények érnek apaként. Ez a visszajelzések alapján viccesre sikerült, ezért Turányi-Vadnay Szabolcs barátom, a fiam keresztapja azt tanácsolta, hogy írjam meg, és az ő közvetítésével küldjem el a WMN.hu-nak, amelynek alapító-főszerkesztője, D. Tóth Kriszta jó ismerőse. Így történt, a WMN.hu leközölt két részt, Kriszta pedig az olvasottságot látva lecsapott rám, és felajánlotta egy állandó sorozat írásának lehetőségét. Ő már egyébként akkor megmondta, hogy biztosan megkeres egy könyvkiadó, és igaza lett. A sorozat Büfik és bukások címmel 2018 karácsonyára jelent meg a Tericum Kiadó gondozásában.

– Ez a Rejtő Jenő-stílusú apanapló milyen hatással volt újságírói munkájára? Nem tartották komolytalannak ezek után?

– Néhány ember, aki csak a parlamenti tudósításaimat ismerte, alaposan meglepődött, hogy ilyen nyelvezet készségszintű használatára is alkalmasnak mutatkozom, de akik nem csupán a rádióban hallgatnak engem, azok pontosan tudják, hogy olyan vagyok, amilyen ez az apanapló. Ebből adódóan nem tartottak komolytalannak, inkább büszkék rám. A főmunkatársi kinevezésem is azóta kaptam meg, tehát a kettőnek tényleg nincs köze egymáshoz. Egyébként nem is ugyanaz a célcsoportjuk, bár egy parlamenti képviselőnő rendszeresen lájkolgat, úgyhogy átfedés azért van.

– Milyen hatása volt az otthoni történések közzétételének a családon belül?

– Ott sem volt ez előzmény nélküli, nem leptem meg vele senkit. Régóta írók, korábban publicista is voltam, 2005-ben pedig már jelent meg egy tanácsadó könyvem, amiben kezdő újságíróknak meséltem el, hogy a pályám első tíz évében milyen tanulságos szituációkba keveredtem. Családi, baráti körben felszabadult vagyok, a naplóm stílusában kommunikálok, amit szeretnek, ezért biztatnak is. Ez nem egy szerep, nem póz vagy manír, ez én vagyok. Ilyen vagyok. Ezek a valaha írt legőszintébb cikkeim. Ugyanakkor semmit nem írok meg, ami kiszolgáltatná a családom, mint ahogyan fotó és videó sem jelenhet meg a páromról, illetve a gyerekeimről, pedig volt már olyan országos bulvárlap, amely két oldalas megjelenést kínált, ha kijöhet hozzánk a fényképészük is. Aki figyelmesen olvassa az írásaimat, az látja, hogy én odadobom magam a mókusok elé, de a hozzám tartozók magánéletét szigorúan őrzöm. Arra is gondot fordítok, hogy megjelenés előtt minden cikkemet ellenőriztessem a párommal, a fiam keresztapjával, és még egy barátommal, akiknek nemcsak véleményezési, hanem vétójoguk is van. A család tehát büszke rám és bízik bennem, amit igyekszem megszolgálni, mert ők fontosabbak, mint a sorozat.

– Idézek: „Egy 16 hónapos gyerek ugyanis olyan, mint a mustárgáz: minden rendelkezésre álló teret elfoglal.” Az ilyen hasonlatok nem csapták ki a biztosítékot sok olvasójánál?

– Nem. Jót nevettek rajta. Számomra presztízskérdés, hogy az írásaim ne legyenek sem modorosak, sem közhelyesek. Éppen ezért csak havonta egyet írok. Szavanként rakom össze. Minden fordulatnak, minden hasonlatnak egyedinek kell lennie. Olyannak, amit előttem még jó eséllyel senki sem írt le. Ezt nagyon nagyra értékelik az olvasók. Én soha nem csapom be őket, ők soha nem csapják ki a biztosítékokat.

– Kapott-e, és ha igen, milyen visszajelzéseket „szakemberektől”? Értem alatta a pszichológusokat, gyerekpszichológusokat, ilyen-olyan gyereknevelési megmondóembereket.

– Igen, volt ilyen. Pszichológusok, gyerekorvosok, védőnők, bölcsődei gondozónénik, óvónénik, tanárok, szülésznők és egyéb szakemberek is olvassák, és tetszik nekik. Negatív visszajelzés nem érkezett, nyilván azért, mert nem okoskodom, és nem adok tanácsokat olyan témában, amihez nem értek. Én csupán leírom, hogy milyen helyzeteket élek át szülőként, és azokban milyen gondolataim támadnak.

– Van-e visszajelzés arra vonatkozóan, hogy ez a laza, megmondó stílus mintegy felszabadított szülőket a rájuk nehezedő „elvárásoktól”?

– Igen, erről kapom a legtöbb visszajelzést. Az olvasóim többsége kisbabát nevelő nő, akit nagyon sok kétely gyötör, és elszigetelt világában kevés a derű, a megértés, viszont sok az elvárás. Nagy rajtuk a nyomás, ezerféle, egymásnak ellentmondó tanáccsal tömik a fejüket, de lazítani nem tudnak. Ők azt írják, hogy felszabadítóan nagyokat tudnak nevetni vagy sírdogálni az írásaimon, kiáramlik belőlük a feszültség, ezért azt se bánják, hogy felébred az éppen szoptatott kisded. Én azt üzenem nekik, hogy nincsenek egyedül, és nem kell tökéletes szülőnek lenniük. Elég, ha elég jók.

– A könyv megjelenése óta könyvesboltok vagy baba-mama körök keresik-e meg inkább közönségtalálkozó szervezésének céljával?

– Előfordul, igen. Voltam könyvesboltokban, baba-mama expón, kerekasztal-beszélgetésen, hívnak szülői csoportokba, könyvtárakba, előadásokra, és viszonylag sok interjút adok. Ahová tudok, szívesen elmegyek.

– Lesz-e folytatás nyomtatott formában?

– Nem tudom. Az első új rész most jelent meg a WMN.hu-n. Ha lesz elég mondanivalóm, és tudom tartani ezt a nyelvi színvonalat, továbbá a kiadó is lát fantáziát a folytatásban, akkor nem zárkózom el tőle. Addig csinálom, amíg nem lesz önmaga paródiája, és amíg örömöt szerez.

– Ha sikerülne „összehozni”, vállalna-e egy nagyváradi bemutatót?

– Természetesen, köszönettel, de, persze, érdemes felmérni, hogy hányan lennének kíváncsiak rám. Nagy érdeklődés esetén boldogan.

Rencz Csaba