30Y, harminc percben – interjú a Beck testvérekkel

Pikó Stefánia

– Ha jól tudom, jártatok már néhányszor Nagyváradon. Mi a benyomásotok a városról, az itteni közönségről? Van valami különbség hazai és határon túli közönség között?

Beck László (Zaza): Mi Váradra hazajövünk most már, a klubbal is nagyon otthonos a viszony, a várossal is az lett. Mivel mikor jövünk, mindig itt alszunk, ezért erre a városra mindig több idő jut, mint általában más helyekre. Furcsa dolog ez, mert amikor először mentünk külföldre játszani, arra jöttem rá, hogy bennem van prekoncepció, elvárás, kíváncsiság, hogy mi lesz, és mindig kiderül, hogy ugyanaz lesz. A különbség ugyanannyi, mint máskor – épp kik verődtek össze arra a koncertre, annak a városnak milyenek a fiataljai vagy a középkorúak, de számomra máskülönben nincs eltérés a magyarországi és a nem magyarországi koncertek között.

– Volt itt egy incidens is, eltűntek a hangszerek, ugye?

Beck László (Zaza): Volt, igen, egy hangszereltűnési incidens, de ez mit sem vesz el a klub vagy a város erejéből, mert ezek a hangszerek bárhol el tűnhetnek, akár Pécsen is.

– Hol szerettek szívesebben játszani? Ilyen romkocsmákban, klubokban, vagy inkább nagy fesztiválokon?

Beck László (Zaza): Mindegyik megtalálta a helyét most. Arra emlékszem, hogy volt néhány év, mikor a fesztiválokon kényelmetlenebbül éreztem magamat, valószínűleg azért, mert 14 éves korunktól kezdve botrányosan rossz hangminőségben próbáltunk, botrányosan kicsi szobákban, és aztán jó darabig botrányosan rossz körülmények között koncerteztünk klubokban, amivel a világon semmi probléma nincsen, hiszen akkor nem hallottam azt nehezen megcsinálhatónak. Amikor viszont először ülsz be a dobod mögé úgy, hogy a hátad mögött egy akkora drum fill van, amekkorával általában a klubokban szoktál megszólalni kifelé a közönségnek, és azt keveri egy olyan ember, aki ért is hozzá, és egyszer csak beleülsz a saját CD-minőségedbe, akkor nagyon sokáig zavarban éreztem magam. El kellett telnie 2–3 fesztiválszezonnak, mire meg tudtam szokni.

Beck Zoli: A klubkoncertek nyilvánvalóan a zenekar alakulástörténetének a részei, tehát azt értettük, mert elejétől fogva kis klubokban játszottunk, azt a nyelvet értjük, lehet viszonyba lenni vele. A fesztiválkoncertek legnagyobb nehézsége az, és ez volt 15 évvel ezelőtt is, hogy a színpad akkora, mint a klubok. Emlékszem, mindig ránk szóltak a „fényesek”, hogy álljunk már széjjelebb. Nem tudtunk nagyon messze állni egymástól, mert nem tudtuk elképzelni, hogy a Papa mondjuk hat méterre tőlem zongorázzon, mert hát mit keres ott. Általában mindig összekucorodtunk, és ez máig megvan, nem töltjük ki teljesen a színpadot. A másik nehézség, hogy a fesztiválkoncerteken az első sor nagyon messze van – 8–10 méterre, és azt érzed, hogy nem tudod ezt a szakadékot átbeszélni. El vagy különítve a közönségedtől, miközben a klubkoncert csodája éppen az, hogy véletlenszerűen csak mi állunk a színpadon, és azért kell színpadon állni, hogy látsszunk egy kicsit, de nem azért, mert olyan különbözőek vagyunk, de a fesztiválkoncertek létrehozzák ezt a hierarchikus rendszert. Egy másfajta viszonyrendszer jön létre a közönség és a zenekar között, és ezt a nyelvet meg kell tanulni. A visszatanulás is meg kell történjen, 30–32 nagyszínpadon játszott koncert után, ősszel vissza kell tanulnod, hogy az ottani nagy gesztusok a klubokban elhamisodnak. A klubokban nagyon picibe lehet menni, ki lehet hajolni a mikrofonból, és akár mikrofon nélkül is meg lehet szólítani a közönséget. Ezt a kommunikációt kellett megtanulni. Az elmúlt 5–8 évben ez nem jelent már olyan nehézséget a zenekar számára, inkább azt jelenti, hogy van ez a fajta izgalmunk, mindig van kockázat. Ennek a koncertnek a kockázata az, hogy a dramaturgiai ívek mentén meg tudjuk-e eléggé formálni azt, amit mondunk, hogy minden pillanatában jelen tudjunk lenni annak a közlésnek, amit létre akartunk hozni. Ha jelen vagyunk, mindegy, hogy rossz hangot játszunk-e, a jelenlét önmagában létrehozza a dalt, mert állítás lesz. Ha valami miatt kilépünk a dalból, akkor az kicsit gyengébben fog rezonálni bennünk – a klubkoncerteken pedig ez abban a pillanatban a közönség számára is valamilyen gyengébb rezonanciát hoz létre. Én alapvetően ezt a kockázatot imádom, azt, hogy most beszélünk valamiről, úgy csinálunk, mintha tudnánk, de igazából, ha őszinte akarnék lenni ebben az interjúban, akkor azt kellene mondanom, hogy fogalmam sincs, mi fog történni velünk egy óra múlva. Szeretném, hogy az történjen, vagy valami olyasmi, de nem tudom, hogy mi fog történni. Az akarok ott lenni, amilyen éppen ott vagyok.

– Hogy lehet úgy egyetemen tanítani, hogy közben az ember sztár?

Beck Zoli: Szerencsére a hallgatók sokkal tudatosabbak, mint én, ilyen módon ritka a meglepődő arc, aki bejön hozzám a bevezetés a romológiába előadásra, és csodálkozik, hogy miért nincs a kezemben gitár. A zenekarban sokkal erőteljesebben van az jelen, hogy zenélő emberek vagyunk, akik koncert előtt, után is tudnak beszélgetni az emberekkel, és érdekel minket, hogy mi van velük. A koncerten jó, hogy játszunk dalokat, de alapvetően dialógust folytatunk, és az a dialógus érdekel minket. Az egyetemi órák is abban a logikában zajlanak, mint egy 30Y koncert. Ha tudunk együtt gondolkodni, akkor az egy szuper óra, de ha ez nem történik meg, akkor nem az – egy koncert is ugyanilyen. Az a lényeg, hogy tudunk-e dialógust létrehozni a közönséggel.

Beck László (Zaza): A valódi tétje, azt hiszem, eleve innen ered. Soha nem az érdekelt minket egymásban sem, hogy le tudja-e fogni a Papa a C-dúrt a zongorán, vagy bármi. Az érdekel minket, hogy mi egymással négyen hogyan beszélgetünk

Beck Zoli: … a zenén keresztül. Az, hogy csak eljátsszuk a dalokat, kevés ahhoz, hogy tényleges alkotás jöjjön létre – ez a dialógus létrejöttével egyszerre teremtődik meg, és ebbe belekapcsolódik a közönség is, akiktől rengeteg, jól fogható erőt kapunk. Ezért szeretünk a Moszkvában is játszani, mert ez az energia tapintható itt. A színpad számunkra nem egyfelé nyitott, hanem fordítva is. Nem én vagyok a fontos, én csak a csatorna vagyok, és rajtam keresztül folyhat a dialógus.

– Volt olyan koncert, ahol ez nem működött?

Beck Zoli: Persze, annál nincs frusztrálóbb élmény. A legfurcsább pedig az, mikor lejövünk a színpadról, kudarcként éljük meg, és jönnek az ismerősök, a rajongók, akik azt mondják, hogy ez volt életük legjobb koncertje.

Beck László (Zaza): Mi meg csak állunk ott értetlenül. Bár nagyon ritkán, de van fordítva is. Aztán rájössz, hogy ez függ az egyéntől, hogy éppen mennyire tud odafigyelni, mennyire ül a maga nyomorain.

– Mi a helyzet Péccsel? Mitől lett épp Pécs mondhatni az alternatív zene fővárosa?

Beck László (Zaza): Tényleg nem tudjuk, ajkaiak vagyunk. Egy dzsuvás városban nőttünk föl, perspektíva nélkül, aztán bekerültünk ebbe a tényleg mediterrán hangulatú városba a zegzugos utcáival, napsütéssel, minden sarkon utcazenével, mindent látsz az utcán, mindenféle embert. Azt tudom, hogy amikor leértünk, akkor már réges-régen úgy üzemelt a Melinda utcai garázssor stb. Mindig voltak ilyen nagy telepek, ahol tíztől harminc zenekarig folyamatosan próbáltak zenekarok, mi ebbe sétáltunk bele.

Beck Zoli: A rengeteg zenekar mellett nagyon sok színháza is van ennek a városnak, jelentős helyként emlegetik a mi képzőkarunkat is. Ha elkezdjük nézni a művészeti ágakat, akkor mindenhol azt látjuk, hogy Budapest mellett Pécsnek van egy ilyen furcsa sűrűsége. Valószínűleg ennek a nyitja, hogy Pécs deficitjei adják a kulturális erejét. Ez egy szegény város, ipara nincs, az M6 előtt elzártan üzemelt a város, nem lehetett eljutni sehová, és nem tudott odajutni senki, ott van Magyarország egyik legszegényebb vidékén. Valószínűleg nem lenne semmi Pécsett, hogyha az emberek nem hoznának létre alkotásokat. A kulturális alkotó akaratnak emiatt nagyon nagy szabadsága lett ebben a városban.

Beck László (Zaza): Mindig van vagy civil kurázsi, intézményi visszacsatolás, tehát ha közvetlenül nem érintettek az alkotásban, támogatják, szervezik, építik.

Beck Zoli: Egy beszélgetés során rájöttem, hogy egy város, amelyik gazdaságilag elképesztően erős, az importálni tudja azokat a kulturális termékeket, amelyek érdeklik, meg tudja venni kívülről. Kevésbé jön létre emiatt belülről az a fajta erő, hogy itt kell létrehozni. Nem kell fókuszálni a kulturális dolgokra, mert meg tudjuk vásárolni. Szemben azzal, ami Pécs: kénytelen a maga erejéből megteremteni ezeket, ebből adódik az, hogy az alkotó egyének folyamatosan erőt merítenek, és közösségekbe tudnak verődni, ahol nincsenek konkurenciaélmények. Ez pedig létrehoz egy hálózatot, amelyben mindenki tudja, hogy mivel foglalkozik a másik, és együtt tudnak dolgozni. A deficit a hajtóerőnk.

– Tehát ha valaki rákényszerül, képes alkotni?

Beck Zoli: Lehet, hogy ennyi.

Beck László (Zaza): A tapasztalat ezt mutatja – évezredek óta a kényszer szüli az alkotást.

Beck Zoli: A szuper jó társadalomban, ahol minden jó, ott valószínűleg nagyon nehéz alkotni, eltűnik a művészet, mert valami lényegi eltűnik. Valószínűleg jobban lehet egy albérletben dalokat írni, mint egy kastélyban, egyszerűen csak azért, mert a valósághoz jóval közelebb vagy. Amikor a zenekar odáig jutott, hogy elég pénzt keresett ahhoz, hogy megélhessünk a zenélésből, akkor úgy döntöttünk, hogy nem hagyjuk ott az addigi munkánkat, és mindenki csinál valamit. Nem akartuk, hogy elhagyjon bennünket a valóság, mert termékenyítő ereje van.

Beck László (Zaza): Aki proli, az is marad, gyerekek.

Köszönet

A koncert másnapján a Beck testvérek egy videóban mondtak köszönetet a nagyváradiaknak, a szervezőknek nemcsak a teltházas, nagyon jóra sikerült koncert és buli miatt, hanem azért is, mert közben másfél év után megkerültek az interjúban említett hangszerek is.

(A borítóképet Juhász Nándor készítette.)