Óvatosabban a profittal, a mindennapi kenyerünknél

Nagyapámtól a szomszéd a cséplés után ekképpen érdeklődött: hány mázsa életet csépeltél? A „mindennapi” kenyér valóban a legfontosabb táplálékunk, de néhány dolog nem világos úgy érzem a vásárlók oldaláról. Azzal tisztában vagyok, hogy a piaci viszonyok itt is a kereslet és a kínálat törvényei szerint működnek. Kezdem azzal, hogy amikor bőséges a termés, akkor miért nem csökken a kenyér ára? Most csak 5%-al kevesebb termett, mint tavaly, de a felvásárlási ár megduplázódott, tehát a gazdák nem jártak rosszul. A vásárlók viszont annál rosszabbul. Az USA fejlett államaiban ilyesmit nem tapasztalni. Ott, a szőlő, télen-nyáron egyforma áron kapható, de ez minden alapvető élelmiszerre vonatkozik.

Véleményem szerint az idén, indokolatlanul emelték duplájára a búzafélék felvásárlási árát. Tüntessünk mi is a gazdák, a pékek és a kereskedők ellen? Igaz, most a külpiacokon jó áron el is lehet adni. Ez az indoka a belföldi emelésnek? Hol van itt a gazdák szolidaritása? Aztán az sem fér a fejembe, hogy mitől ilyen drága a rozskenyér? Hajdanán, itt a homokföldön, csak a rozs termet meg. Ezt ettük egy-egy sütés után 10 napig. A rozs a búzától olcsóbban beszerezhető. De talány az is számomra, hogy egy 30 Ft/kg-os rozsból, hányan osztoznak azon a bizonyos profiton, és hogyan „születik meg” az 500 forintos rozskenyér? Az őrleményből minden felhasználásra kerül. A végtermék a takarmány alapanyaga, melynek tudtommal az ára vetekszik a rozs árával. A különböző lisztminőségekből készülnek a rozskenyerek és zsemlék stb, de ezek a lisztek cca: 100 Ft/kg áron jutnak a pékekhez.

A kenyér 10 százaléka víz, ebből pedig sajnos nem tudom hogyan lesz a 250 Ft-os a félkilós rozskenyér. Pedig a rozskenyér állítólag az egészséges. Na, de ennyiért? Azt hallottam, hogy a fehér kenyér árát ebből kompenzálják talán. Hiszi a piszi. Nem ártana azt a költségkalkulációt „újra” számolni a sütőiparnak. Addig is marad az „eszi, nem eszi”, vagy a szupermarketekben az egynapos szavatosságú kenyér.

Ha még a minőségi problémákat is ide írnám, azzal csak tovább rontanám a mindennapi kenyerünknek azt az emlékét, melyet még sokunknak volt szerencsénk ismemi. Azt azért örömmel tapasztalom, hogy a sütőipart csőd nem fenyegeti, hiszen a kenyeret úgyis megveszik az emberek. Legyen az bármilyen drága is, mert ez az élethez nélkülözhetetlen. Csak halkan jegyzem meg, bizony, kicsit ezért monopol a helyzetük. Nem látom azt, hogy versenyeznének, akár a pékek, vagy a kereskedők, mert szinte azonosak az árak. Kivétel a nagyáruházak olcsó „kenyérféléje”. Érzem én is, hogy ez egy összetett probléma, de csak a termelőnek, a malomiparnak, a pékeknek és a kereskedőknek. Nekünk, vásárlóknak ez egyszerűbbnek tűnik: óvatosabban a profital – írja Dombóvári István olvasónk.