A szépség bűvkörében élt: búcsú Szalai Józseftől

Aniszi Kálmán

Tisztelői, akik nemcsak a szépség és igazság jegyében fogant művészetének bűvöletében élnek, hanem a mélyen érző, igaz embert is tapasztalták benne. Isten teremtményei közül az ember az egyedüli lény, aki bár tudja, hogy halandó, farkasszemet mer nézni az elmúlással. Az egyenlőtlen erők eme kérlelhetetlen harcában csak úgy lehet esélyünk a megmaradásra, ha nyomot hagyunk magunk után. Szalai József nagyváradi gyökerű, ám az egykori mostoha körülmények túlhatalma okán bő negyven éve Genfbe távozott s ott élő grafikus- és festőművész kiemelkedő alkotásaival kitörölhetetlenül bevéste nevét a képzőművészet iránti fogékonysággal megáldottak szívébe. A művésznek itthon anno drámai mozzanatokkal súlyosbított élete volt. Olvassuk hát hiteles önvallomását.

*

„…Szeretném látni még egyszer a Körös-parti kavicsokat. Elnézni, ahogy fehér, bazaltszürke, rozsdásbarna hasukon – mint vásott koboldok – pajkosan táncolnak az apró hullámok, majd halk loccsanással futnak tova. Szeretném látni a bihari hegyeket, ahol száz meg száz kilométereket barangoltam a meredélyeken és a szelíd lankákon, hol egyedül, hol meg régi kedves ismerősökkel, barátokkal.

Bár Váradot, gyermekkorom és ifjonti éveim kedves városát rég nem láttam, sárga villamosainak csilingelését a Fő utcán mintha most is hallanám. Úgy hozzám nőtt minden köve, temploma, tere, mint törzsömhöz a karom. Amit a durva erőszak egyszer csak leszakított rólam… Fáj az egykori kitaszítottság hasogató érzése, hogy te már nem tartozol oda, holott egy voltál vele. Egy voltál ugyan vele, de kiutáltak, kimetszettek belőle, mint ahogy a szikével kimetszik a halálos tumort. De azért gondolatban vissza-visszavágyom, úgy érzem, Váradra haza megyek.

Bármennyire hihetetlennek tűnik is, én nem azért festek, hogy pénzt keressek vele. Bár ebből élek. Sajnos, nagyon lassan haladok egy-egy képpel. A régi flamandokra és az itáliai nagy mesterekre utaló technikám rendkívül munka- és időigényes. Így aztán többször is megesett, hogy majdnem éhen haltam, mert nem volt egy vasam se. Pedig azt mondják, az én képeim kelnek el a legborsosabb áron Svájcban.

Svájc. Genf. Nem tudom, miért, de itt sem érzem igazán otthon magam. Pedig senki sem bánt, senkinek nincs baja velem. Itt senkinek nincs semmi baja senkivel. Elmehetnék innen, hisz szabad vagyok, mint a madár, de a madár se hagyja el fészkét csak azért, mert elrepülhet bárhova.

Még most is összeszorul a gyomrom, ha rágondolok, mit éreztem akkor, amikor bő két emberöltővel ezelőtt első egyetemi felvételi versenyvizsgámon ’elvéreztem’…

Időnként visszaréved bennem egy kép: a Szigligeti Színház mögötti, volt Orsolya-rendiek épülete, benne egykori iskolánk. Kellemes melegség árad szét bennem, ha felidézem, időnként hogy léptünk meg az öreg F. matek óráiról, és ugrottunk át a színház nagytermébe, ahol Erich Bergel próbált a filharmonikusokkal. Szegény Bergel, ő is lehúzott néhány évet Páskándi Gézával a Duna-deltában, Ceaușescu paradicsomában, csak azért, mert Bachot, Haendelt…, úgynevezett vallásos műveket vezényelt a brassói Fekete Templomban.

Amikor elhatároztam, hogy végleg kinn maradok, elmentem néhányatokhoz. Meg se fordult a fejemben, hogy besúghat valaki. Emlékszem a cikkre, amit írtál rólam: ’Kerek húsz évig nem találkoztunk – kezdted. – Természetesen ez még nem elégséges ok a nagynyilvánosság előtti gondolatcserére, de az már igen, hogy felfedjük, anno miért utasították el ötször egymás után a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára felvételiző egykori osztálytársat és jó barátot, akit az ötvenes-hatvanas években Várad-szerte a legtehetségesebbnek, amolyan csodagyereknek tartott Mottl Román, Kristófi János, a festő-szakma. Hogy megelégelve az érthetetlen fiaskókat, hatodik nekifutáshoz átkeljen a Kárpátokon, és a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskolára nyomban fölvegyék.’

Be sokszor meghánytam-vetettem magamban a valamikori szörnyű kudarcokat. De bárhonnan közelítettem is meg az egymást követő fiaskókat, soha nem találtam rá más magyarázatot, csak azt, hogy a sorozatos elutasítás a szeku műve volt.

Ezerkilencszázhatvanegyben kezdődött. Tulajdonképpen két-három évvel előbb indultak a megtorlások a szocialista Romániában az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharccal való szimpatizálás ürügyén.

Aznap reggel is, amikor elvittek, a nyomda rajztermében dolgoztam. Egyszer csak csörög a telefon, a művezető felveszi a kagylót, feszülten figyel, majd elordítja magát:

– Szalai, Deutsche elvtárshoz!…

Most, persze, röhögök rajta, de ha belegondolok a hihetetlen képmutatásokba, ami akkor olyan sokakat jellemzett, még most is megborzongok. Deutsche elvtárs, a nyomda igazgatója, sztentori hangon közölte velem: – Kis Szalai, menj át gyorsan a Tanügyi Osztályra, el kell készítened nekik valamilyen tervrajzot!…

Alighogy kiléptem az utcára, a színház mellett megszólít egy férfi:

– Bocsánat, nem tudja, merre van a Tanügyi Osztály?

– Dehogynem, én is oda megyek.

– Igen? Mehetnénk együtt?

– Hogyne! Persze!

– De mi kocsival vagyunk.

Hátranézek, és látom, hogy egy Duba (rabszállító kocsi) gurul lépésben mögöttünk. Amikor utolért, kinyílt a hátsó ajtó, a pasas enyhén meglökött, mintha csak tessékelne, és betuszkolt a kocsiba. Ahol a vezetőn kívül még volt egy elvtárs. A szeku székház ormótlan kapuja alatt áthaladva, átadtak két fegyveres őrnek.

– Rögtön jövünk! – mondta az, aki leszólított. Bő óra múlva az egyik posztoló katona azt kérdezte: – Nem fél? – Mitől féljek!? – kérdeztem vissza. Tényleg nem féltem. Akkor még nem.

Megvádolni nem vádoltak meg, nem is volt mivel, de rendszeresen találkoznom kellett egy szekus tiszttel. K. soha nem indokolta, miért kell kéthetenként találkoznom vele.

Séta közben mindig úgy ’csevegtünk’, minthogyha semmi se történt volna. Akár ha egy cukrászdában ülnénk. Persze ő is tudta, hogy én is tudom: az, ami most velem történik, a szeku műve, de erről nem eshetett szó. Erősen groteszk, mi több, abszurd ’játék’ volt. Látva, hogy nem megy velem semmire, bő fél évvel később K. ’nagylelkű’ ajánlatot tett: Ha maga segít nekünk, mi is segítünk magának bejutni a Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémiára Kolozsváron.

Majdnem szembe röhögtem. Ha én egyszer leérettségizem, nem lesz szükségem semmilyen segítségre, replikáztam, és elváltunk.

Olyan biztos voltam magamban, mint egy Isten! Meg se fordult a fejemben, hogy kibukhatok. Nem sokkal azután következett a felvételi versenyvizsga. Amikor az első nekirugaszkodás után ’elvéreztem’, báván ődöngtem a Mátyás-szobor körül, mint akit fejbe vertek. Aztán bementem a Szent Mihály plébániatemplomba, és hátul egy padban sokáig sírtam. ’Ez… nem igaz!… Lehetetlen! Lehetetlen!…’ – zokogtam megsemmisülve.

Ötször futottam neki Kolozsvárt, és mindannyiszor kibuktattak. Nem volt sem indoklás, sem apelláta. Hatodszorra átkeltem a Kárpátokon, és Bukarestben rögtön fölvettek a Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskolára.

Emlékszel a kis versikére?: ’Isten szeme mindent lát…’ Nos, ahogy Isten szeme mindent észrevett, úgy a szeku keze is mindenhova elért. Bukarestben is utánam nyúltak…

Néhány évvel ezelőtt Kanadában egy barátomtól tudtam meg, hogy a ’89-es romániai események után egykori kihallgató tisztemet Genfbe, az ENSZ-hez küldték ki ’dolgozni’. Genfbe! Ide hozzám!

Chivu Stoica (aki az egyik pártkongresszuson nagynyilvánosság előtt csúnyán összekülönbözött Ceaușescuval) temetése után már csak egy vágyam maradt: minél előbb kijutni az országból. Ki, a szabad világba!

Hazamentem Váradra elbúcsúzni a szüleimtől, a húgomtól, meg a barátoktól. Akkor kerestelek fel téged is.

Tulajdonképpen én nem is szöktem, hivatalosan mentem ki. Méghozzá a munkáimmal.

Irtó nagy szerencsém volt, mert az egyik ortodox egyházkerület nyomdájának a pincéjében hatalmas litó-tömbökre bukkantam. Vettem egy liter pálinkát a pópának, és a kétmázsás kőlapokat elszállíttattam a főiskolára, a műterembe. Így történhetett, hogy a ’Dalles’-teremben (ez volt a legnagyobb kiállító terem Bukarestben) nekem több tízszínű litográfiám volt állítva. Az országból senki mástól semmi.

Mivel Bukarest főváros, a kiállításokat külföldi diplomaták is megtekintették, és közülük többen is ’ráharaptak’ a munkáimra. Így ismerkedtem meg több külföldi diplomatával. Meghívtak fogadásokra. Jártak nálam otthon. Vásároltak is. Kikísérve az egyik nagykövetet, éjszaka az utcán arra kértem, küldjön a nevemre, lakcímemre egy pecsétes meghívást egy kiállításra, mert én itt már nem bírom tovább. A lakásban ilyesmivel nem mertem előhozakodni az esetleg beszerelt poloskák miatt.

Két héttel később pecsétes meghívó érkezett Belgiumból egy galériatulajdonostól, amiben ez állt: ’Megtekintettem a munkáit… Bármikor szívesen látom egy kiállításra.’ Nekem pedig egy egész kiállításra való litográfiám volt előkészítve, nem utasíthatnak vissza a hatóságok. Legalábbis úgy gondoltam.

Frankfurtba mentem, ahol sokat töprengtem azon, mitévő legyek, hogy alakítsam a sorsom. Ott jöttem rá, hogy nekem nem jó sem Németország, sem Hollandia, sem Belgium. Másnap felszálltam a Frankfurt–Genf szerelvényre.

A genfi rendőrségen menedékjogot kértem. Kaptam száz frankot meg egy térképet, amelyen két pont volt megjelölve: a rendőrség és a szálloda. Vettem egy kést, egy villát, egy kanalat és egy tányért. Így kezdődött – harminchét évesen.

Én nem azért szöktem ki Romániából, hogy itt olcsóbban vegyem meg a krumplit, vagy hogy nagyobb lábon éljek. Azért jöttem ki, hogy kimenekítsem a magam megszenvedett művészetét. Mert bármilyen hihetetlennek tűnik is, a bukaresti művészeti főiskolán, sajnos, nem volt olyan tanárom, akitől tanulhattam volna valamit. Viszont voltak és vannak mintaképeim: a flamand-iskola, a júgendstílus, a szecesszió, Vermeer, Van Gogh… Tőlük valóban volt, van mit tanulni!

Dolgozni kell – ez a legfőbb parancs.

Én sohase fogok úgy festeni, mint a mai modernkedő festőcskék, akiknek fogalmuk sincs a flamand-iskoláról vagy Leonardóról. Ne érts félre: én nem utánzom se Leonardót, se Vermeert, se Van Goghot. Mindig is arra törekedtem, hogy magamat adjam. Soha nem érdekelt, mit csinál X vagy Y, vagy hogy most épp milyen irányt vett egyik vagy másik festő-csoport. Én a magam stílusában festek. De mindegyik óriásban van valami, amit magába építhet az ember. A zsenik kimeríthetetlenek.

Sose feledem, hogy 58-ban, estisként, egyik osztálytársunkat óra közben vitte el az osztályteremből két szekus, mert (ezt utólag tudtuk meg) a Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségének (SZVISZ) volt a tagja. Tíz évvel később találkoztam vele ismét. Még harminc éves se volt, de közel ötvennek nézett ki. Ez munkált bennem végig, amíg azt a kompozíciót készítettem, amivel Monacóban díjat nyertem. Amikor elkezdődött a díjkiosztás, döbbent csend lett a teremben. Egyszer csak hallom: ’Prix du jury: Joseph Szalai’. Nem hittem a fülemnek… Ezer kérdést szögeztek nekem a tévések, a rádiósok, az újságírók. Amikor azt mondtam nekik, hogy én magyar vagyok, a tévés-stáb emberei rögvest azt kérdezték, Budapestről? Nem, mondtam, nem Budapestről, hanem Erdélyből, a Partiumból, Nagyváradról. Tanácstalanul, kérdőn néztek egymásra. Fogalmuk sem volt, mi az, hogy Erdély! Hol van ez a micsoda a nagyvilágban. Hirtelen nem volt jobb ötletem, kézzel felrajzoltam a levegőbe a Kárpátokat, jelezve, hogy Erdély azon belül van.

Nyolcezer jelentkezőből kétszázan kerültünk be, s ebből öten kaptunk díjat. Díjat kaptam más alkalommal Nápolyban, Bonnban pedig egy egyéves ösztöndíjban részesültem.

Érdekes, hogy minden jelentős nemzetközi elismerés Svájcon kívül ért. Nekem valahogy nem fekszik Genf. Mégis itt élek már közel negyven éve. Hogy otthon érzem-e magam Svájcban? Nemigen! De az az igazság, hogy sehol sem érzem igazán otthon magam.

Pedig Genf nemzetközi város: a kínai, a japán, a néger és minden nációbeli itt a maga nyelvén beszél. Itt a kutya se bajlódik veled, ha kifizeted az adót és a házbért.

Persze, hogy Genfben is teljesen idegen nyelvi környezetben él a magamfajta magyar. Időnként meg is kérdezem magamtól: lehet-e Genfben magyarként élni? És ha őszinte vagyok magamhoz, márpedig annak kell lennem, akkor azt kell válaszolnom, hogy igen…

Csakhogy mi Romániában épp a kommunizmus abszurditásaiba születtünk bele. Ha ez nem lett volna, biztosan otthon maradok, és teszem a magam dolgát. Mert végtére is, mit keresek én itt Genfben!? Egy szabad világban senkinek sem jut eszébe, hogy elhagyja a szülőföldjét, hazáját. Én se jókedvemben dobbantottam, hanem mert kiutáltak, kitaszítottak, kitudtak szülőhazámból…

Sok szép álmom, tervem van, bár már erősen őszül a szakállam. Nagyon szeretnék például egy nagy oltárképet festeni. A hely (a templom) szelleméhez illően. Szeretném ezt a szándékomat nagyon komolyan megbeszélni azokkal, akik ebben érdekeltek és illetékesek is.

És persze nagyon szeretném látni még egyszer azokat a Körös parti kavicsokat, meg a bihari hegyeket, ahol annyiszor barangoltam! Ahova nem tudom, eljutok-e még egyszer, valaha!?…”

*

Kedves Jóska, mindnyájan a Teremtő kezében vagyunk. Téged a minap magához szólított az Úr, de te alkotó elmeként maradandó nyomot hagytál magad után. Így hát tovább élsz remekműveid mindenkori csodálóinak és barátaidnak a szívében. Az égi mezőkön barangolva tekints hát le ránk, szerető felebarátidra – szelíden, megértőn.

A feltámadás reményében, nyugodj békében!

Borítókép: a művész kiállított munkái