Két remek vendégjáték Nagyváradon

Pap István

Európában mindössze két jiddis nyelvű színház működik, az egyik a Bukaresti Állami Zsidó Színház, a másik pedig a Varsói Zsidó Színház, és mindkét társulatot láthatta a váradi közönség az Euroiudaica fesztivál keretében. A Varsói Zsidó Színház csütörtökön este a színházban mutatta be jiddis nyelvű, angol és román felirattal ellátott A vihar című darabját, melynek története William Shakespeare azonos című színművére épült, de amelybe beleszőtték a Ringelblum-Archívum egyes dokumentumait is. Az említett archívumot az Emanuel Ringelblum történész által vezetett, Oyneg Shabbos fedőnéven ismert csoport gyűjtötte össze a varsói gettóban. A sokféle iratból – naplók, esszék, jelentések, tanúságtételek, plakátok, náci propagandaanyagok stb. – álló dokumentáció összeállítása 1939 szeptemberében kezdődött és 1943 januárjában fejeződött be, akkor, amikor az ott élők tudomására jutott, hogy a gettót fel fogják számolni. Ezért az anyagot tejeskannákba tették és a gettó három különböző pontján elásták. A háború után a kevés túlélő segítségével a három rejtekhelyből kettőt megtaláltak, ma a hozzávetőleg 6000 dokumentumot (mintegy 35.000 oldalt) tartalmazó archívumot a varsói Zsidó Történeti Intézetben őrzik. A harmadik rejtekhelyet nem sikerült megtalálni. Ez az archívum a legjelentősebb tanúságtétel a lengyel zsidóság megsemmisítéséről. Shakespeare színművét Damian J. Neć dolgozta át és rendezte meg egy absztrakt, szimbolikus művet alkotva meg a klasszikus darabból, amelyben Prospero (Henryk Rajfer) szigete a varsói gettó zárt terévé válik. A színészek a színpadra felvitt nézőtér közötti szűk térben mozognak, a zsebkendőnyi játéktér két oldalán elhelyezett fátylakra a lebombázott város, feltételezem, hogy az egykori Varsó képei vannak rávetítve. A mű cselekménye kombinálja Shakespeare színművének történetét a második világháború történelmi viharával. Ennek megfelelően ez A vihar egy folyamatos feszültségben izzó nyomasztó látomás, amelyet az előadás során szüntelenül hallható sejtelmes, olykor hátborzongató zenei aláfestés csak felerősít. Az első részben felismerhetők Shakespeare színművének jelenetei, majd ez megszakad és az archív dokumentumokon alapuló rész következik, mintegy konkretizálva a költői mű viharának világtörténelmi tébollyá változott iszonyatát. A közjáték után visszatér a Shakespeare mű cselekménye: Miranda (Wanda Siemaszko) elhagyja a szigetet, Prospero egyedül marad, addigi hű szövetségese, Ariel (Jerzy Walczak) pedig lecsendesíti a vihart, de nem szabadul fel, hanem szárnyaszegett lényként hull vissza a földre. Prospero sem nyugszik meg, nem békél meg, mert az átélt borzalmak emlékei folyamatosan gyötrik őt.

A lelket megülő, tömény másfél óra után jólesett egy egészen más jellegű, vidám pantomimet megnézni száz méterrel arrébb, a Transilvania Stúdióban. A budapesti Gólem Színház Vircsaft című darabja szintén egyfajta álomvízió: egy vasútállomáson vagyunk, mindenki várja valamelyik járatot, de az emberek valójában nem a vonatra, hanem az egymással való találkozásra várnak. De az állomáson zajló életképek csak a kerettörténetét képezik Marci (Kerekes Márton) és Zsuzsanna (Urmai Blanka) szerelmi történetének. A fiatalember az állomás egyik padján elaludva azt álmodja, hogy szerelme valójában egy zsidó lány, akit apja, a rabbi másvalakihez akar hozzáadni feleségül, de végül a két fiatal az álomban és azon kívül is egymáséi lesz. A némafilmek hangulatát idéző, a fizikai színház, az akrobatika és a pantomim elemeit ötvöző előadásba Borgula András rendező számos nevetésre ingerlő geget épít be kezdve a tangóharmonikás (Barna Gábor Botond) darab eleji idétlenkedéseivel, Marci, a hölgy (Sipos Vera) és a vasutas (Nádasi Iván) lerészegedési jelenetén át a tojászsonglőrködésig. A fiatalember álmában az állomáson várakozó emberek zsidó karaktereket vesznek fel, a vasutasból rabbi, a hölgyből és a másik várakozó párból tojásárus zsidók lesznek, és szeretett Zsuzsannája is Sosanáhvá változik, mindezzel értésünkre adva azt is, hogy ember és ember között nincs lényegében semmiféle különbség, egymás megértését csak ez el- és befogadás szándékának a mértéke szabja meg. A fentiekből talán érzékelhető, hogy két egymástól nagyon különböző, de egyaránt értékes és érdekes produkciót láthatott a váradi közönség, ezért is meghökkentő, hogy a közel 200 ezer lakosú Nagyváradon nem volt egyenként száz ember, aki eljött volna ezekre az egyébként ingyen megtekinthető rangos színház eseményekre. A varsói színház előadását egyébként az utolsó napon szervezték át úgy, hogy a nézőtér is a színpadra kerüljön, nyilván azért, mert túl kevés volt az érdeklődő, és a Transilvania Stúdió eleve kis befogadóképességű nézőtere is meglehetősen foghíjas volt, noha a Gólem Színház produkciójának megértését nyelvi nehézségek sem gátolták.