Mellszobrot avattak Érsemjénben

Ciucur Losonczi Antonius

A római katolikus egyházban nincs hagyománya annak, hogy szobrot állítsanak egykori plébánosoknak, ezért a nagyváradi egyházmegyében sincs máshol. Az ötlet a hívektől származik, a tragikusan elhunyt Balázsi József polgármester megbeszélte ezt az akkor a Pásztor Sándor tanácselnök kabinetirodájában dolgozó Borsi Imre Lóránttal és Szabó Józseffel, így végül a Bihar Megyei Tanács és a helyi önkormányzat támogatásával valósult meg az elképzelés. Azért csak most, vagyis néhány év elteltével, mivel a koronavírus-járvány és Balázsi József elhunyta hátráltatta ezt.

A vasárnap délutáni ünnepség szentmisével kezdődött, melynek kezdetén Nagy János Csaba érsemjéni plébános köszöntötte a jelenlévő egyházi és világi vendégeket, köztük Gampe Károly Magyarországon élő rokonait. A Kivonulás könyvéből felolvasott ószövetségi olvasmányok alapján Böcskei László megyés püspök arra hívta fel a figyelmet: Izráel népe már kiszabadult az egyiptomi fogságból, sőt, egy bizonyos útszakaszt meg is tett a pusztában, és három hónap elteltével megérkezett a sínai szent hegyhez. A kezdeti lelkesedésük azonban alábbhagyott, a csüggedés és fáradság kezdett úrrá lenni rajtuk, egyre kevésbé bíztak abban, hogy van értelme az előre haladásuknak. S ebben a hitkrízisben lépett elő ismét Isten, feltárva választott népe előtt az ígéretét, mindazt, amit addig tett és tesz majd azután. Mózesen keresztül azt üzente: ne adják fel, mert Ő mindig helyre teszi a dolgokat. S ez az isteni gondoskodás nyilvánult meg akkor is, amikor Gampe Károly személyében egy lelkes és hűséges plébánost küldött az érsemjénieknek, aki, amikor megtehette volna, se ment el, mert képtelen lett volna máshol újrakezdeni. 

Elmélkedésében a főpásztor ugyanakkor a sasmadár pedagógiájáról is említést tett, melynek lényege, hogy a sas kilöki ugyan a fészekből a fiókáit, hogy megtanuljanak repülni, de kitárt szárnyakkal azért alattuk száll, hogy ne zuhanjanak a mélybe. „Nincs olyan mélység, amiből ki ne emelne minket az Úr. Az általa hívott Gampe Károly élete is erről tanúskodik, hiszen mindig ott volt, ha szüksége volt rá a közösségnek, építve ezáltal a lelkek templomát is” – magyarázta Böcskei László.

A prédikáció után Gyenge Béla atya idézte fel személyes találkozását Gampe Károllyal, ezután pedig Nagy János Csaba ismertette az életútját, a Historia Domus és az egyébként semjéni származású Csorba Sándor püspökségi levéltáros által rendelkezésre bocsátott adatok alapján. Mint elhangzott, Gampe Károly 1910-ben született a Fogaras megyei Alsószombatfalván, ahol állomásfőnök volt az édesapja. A család ezért mozgalmas életet élt: 1916-ban Brassóba került, majd Kolozsvárra és 1920-ban Marosvásárhelyre, ahol 1928-ban leérettségizett. Három évig jogot tanult Kolozsváron, ezután Váradon jelentkezett teológiára, 1936-ban szentelte pappá Fiedler István püspök. Újvároson volt káplán, ahonnan Szentjobbra került. 1938-ban a Szent Vince Intézetben volt hitoktató, majd egy újabb szentjobbi kitérő után 1940-től 1984-ben bekövetkezett haláláig Érsemjénben szolgált.

A szobor leleplezése előtt Borsi Imre Lóránt körzeti RMDSZ-elnök hangsúlyozta: nem tudjuk sohasem, hogy mit hoz a holnap, ezért kell a mát úgy építeni, hogy ne legyen meglepetés a jövő. Gampe Károly egyike volt az egyházmegye megbízható, gondokat soha nem okozó, és lelkes papjainak. Az egyszerűség, a megbízhatóság és a stabilitás – ezek jellemezték őt. Negyvennégy éven keresztül valóban a nép papja volt Érsemjémben az ő áldozatos munkájával. A Bihar megyei RMDSZ részéről Szabó József úgy fogalmazott: Gampe Károly példája is igazolja, hogy csak tenni kell a dolgunkat, azt, amit helyesnek és jónak vélünk, és ezáltal a körülöttünk levő világ is szebb és jobb lesz.

Az ünnepségen Szabó Imre szavalt, a koszorúzások előtt Böcskei László és Csáki Márta református lelkész áldották meg a szobrot.