Három év elteltével ismét Nagyváradon koncertezik a Moby Dick együttes

Pikó Stefánia

– A május 21-ei nagyváradi fellépésetek immár a 103. határon túli koncertetek lesz. Mit jelent ez számotokra?

– G. G.: Mi régóta egyben látjuk a Kárpát-medence magyarságát! Kolozsvár, Kassa, Arad volt, s immár Nagyvárad lesz szombat este. Örömöt és megbecsülést jelent, hogy a Moby Dick iránti érdeklődés nemcsak a múltban állt fenn, hanem a mai napig létező valóság. Ötnél sem több azon hazai zenekarok száma, amelyek a trianoni határon kívül, de a Kárpát-medencén belül, száz fellépésnél több lejátszott koncertre lehetnek büszkék.

– Töretlen a Moby Dick sikere. A sok munkának, a dalok mondanivalójának, avagy másnak köszönhető mindez?

– Smici: A jól megírt dalok és az általuk közvetített üzenetek a legfontosabbak, ezek teremtenek ideológiát a zenekar körül, ez a leglényegesebb kapocs egy hallgató, rajongó számára, de a sikernek ezernyi más összetevője van. A kitartó, folyamatos zenekari munka, ami nemcsak az albumok megírásában és a koncertezésben merül ki, hanem fontos a folyamatos kapcsolattartás a közönséggel, a médiával. Újabb és újabb tervek, ötletek kellenek, hogy mozgásban maradj, valamivel mindig tovább és előbbre kell lépni és haladni.

– Mindig is szókimondóak voltak a dalaitok. A jövőben terveztek újabb felvételeket?

– Smici: Ez egy harcos műfaj, a szókimondás, a lázadás a rock alappillérei, ebből nem is engedünk, ez így egészséges! Tervbe vettük a következő Moby Dick albumot, sőt el is kezdtünk dolgozni rajta. Pár dallal zeneileg már készen is vagyunk, de még nagy munka áll előttünk. A jövő év első felében szeretnénk a rajongókat megörvendeztetni.

– Hogyan tudott a kilencvenes évek első felében egy magyarországi thrash metal együttes zenéje eljutni Erdélybe?

– G. G.: Az 1993-as első koncertsorozat előtt csak egy ízben jártam Erdélyben, amikor a hatállomásos sorozatot szerveztem. Tehát csak térképről, a történelemből, és néprajzi, valamint politikai értelemben ismertem Erdélyt. Egy, a hazája dicső múltját ismerő fiatal számára komoly kihívás volt az, hogy egy hatalmi szempontból elfoglalt, a magyar többségű területeken és a vegyes lakosságú térségben hivatalos formában nagy érdeklődésre számot tartó tömegrendezvényt szervezzek. Találjak olyan partnereket, akik adják a személyiségüket egy jogügylethez is, hisz végülis a sportcsarnokok kibérlése révén ezek azok is voltak. A kilencvenes évek első felében még úgy is működni tudott a zenekar fellépése, hogy ahol nem találtam bátor segítőket, ott is sikeresen rendeztem meg a koncertet. Például a temesvári Olimpia Csarnok esetében az egyik oldalon az üzemeltető szervezet, a másikon pedig az én nevem, útlevélszámom és lakcímem állt a bérleti szerződésen… Kezdetben kapcsolatom mindösszesen egy Bukarestből 1987-ben Magyarországra menekült tolmácsból, és egy, a zenekarnak számos rajongói levelet írt marosvásárhelyi srácból – aki persze a barátom is lett –, Boros Olimpból állt. Minden itteni koncert akkoriban a zenekar rizikójára ment, de nem buktunk szinte sehol, megérte vállalkozni.

– Milyen érzés újra koncertezni, utazni, bulizni a rajongókkal az elmúlt két év viszontagságai után, amiket a járvány okozott?

– G. G.: A Moby Dick 1987 óta úton van, koncertezik, így a zenész lét természetes közege a közönség előtti színpadon állás. A 2020 márciusban a Kárpát-medencébe is begyűrűzött világjárvány drasztikus csapást jelentett számunkra is! Roppant nehéz volt elengedni nekünk is a fellépések jelentette pozitív adrenalin feelinget, hiszen mindez az életünk szerves része! A járvány miatti közösségi korlátozások nem megítélhető határideje, a tervezhetetlenség volt a legnagyobb probléma. Azok az emberek tudnak leginkább boldogulni, akik jól alkalmazkodnak a különleges helyzetekhez! Kénytelenek voltunk, mint más, mi is alkalmazkodni, áthelyezni életünk súlypontjait a zenekariról a privát feladataink felé.

– Szerintetek lesz még a metál valaha hasonlóan népszerű, mint a kilencvenes években volt?

– G. G.: Nem vagyok optimista! Szerintem nem, vagy legalább is ez nem a zenekarokon, a rock műfajában produkciókat előállító művészeken fog múlni, hanem a véleményvezéreken és a média tulajdonosokon. A természetes zenei evolúcióval kialakult rock és más könnyűzenei világgal szemben sikeresen átalakították a fiatal generációk zenei érdeklődését. A bódítószerek totális elterjesztése érdekében leuralta a zenepiacot az elektronikus techno gépzene, és a rap! Egyre lejjebb és lejjebb vitték a zenei minőséget, altáji ingerekre építkeztek a tuc-tuc „művészek”. Az élő zenét előadók szempontjából szomorú folyamatok zajlottak az elmúlt 20 évben. Ezen változtatni szerintem nemigen lehet…