Rossini Stabat Matere szólt a filharmónia koncertjén

Tóth Gábor

Rossini Stabat Matere hangzott el a nagyváradi filharmónia nagyszabású vokál-szimfonikus ünnepi hangversenyén, a két húsvét közé időzítve, ortodox nagycsütörtökön, április 21-én, 19 órai kezdettel az Enescu-Bartók teremben. Vezényelt Andrea Barizza, szólót énekeltek Roxana Mihaela Șelariu szoprán, Janetka Hoșco mezzoszoprán, Ștefan von Korch tenor, Alin Anca basszus, közreműködött a filharmónia Lászlóffy Zsolt karigazgató által felkészített énekkara.

Korábban idéztünk már csípősen elmarasztaló német véleményt (Kretzschmar) Rossini egyházzenei tematikához képest túlontúl operás hangvételű Stabat Materéről, melynek az 1842-es párizsi ősbemutatója okán például a francia közönséghez nehezen utat találó, ekkortájt 28 esztendős Richard Wagner egyenesen fortyogott dühében. Így 180 év elmúltával baráti és ökumenikus előadást hallhattunk, ráadásul egy Németországban (is) aktív fiatal olasz karmester kereste meg a műhöz, annak előadóihoz és közönségéhez a közelebb vezető zenedramaturgiát, hangvételt. A 35 esztendős Andrea Barizza jó érzékkel hozta felszínre Rossini jellegzetesen olasz patetikusságú dráma és líra között csapongó hangsúlyait. Emlékezetesek lettek pl. a végítéletet idéző sorok a jelentőségteljesre túlzott színpadias dikció-hangsúlyozással a kórusból. Barizza egyébként is az énekkarral mintha jobban tudott volna dolgozni, mint magával a zenekarral, legalábbis előbbi hangzó arányai sokkal kimunkáltabbak voltak utóbbiénál. S ha már éneknél tartunk, Rossini, még ha retorikailag olykor szinte mintha egyenesen szándékosan űzött is volna gúnyt a szövegi és zenei tartalmak szimultán egymásnak való ellentmondásaiból, technikai szempontból nem sokat udvariaskodott leendő énekes előadóival. Szakmailag ugyanis rendkívül kényes momentumokat vetett papírra számukra, mint pl. az Eja, Mater a cappella kórusos-basszusszólós tételét vagy a finálét megelőző Quando corpus morieturt, szintén kíséretmentesen, négy szóló énekesre, ínyenc gasztronómushoz méltó ízléssel fűszerezve. Előbbiben az énekkar állt helyt kiválóan – tegyük hozzá: a kolozsvári filharmónia kórusából meghívott fajsúlyos kiegészítő csipetcsapattal –, utóbbiban pedig a négy szólista tanúsított fokozott lélekjelenlétet. Az ezt követő finálé fergetegesre dinamizált volt a maga kettősfúgájával, nagy kontrasztjaival, tempósságával egyaránt. Hozzávetőlegesen is alig fél ház volt, de a közönség lelkes elismerése ezt megduplázta.

A négy szólista közül egyértelműen a legfiatalabbik, Janetka Hoșco, a kolozsvári zeneakadémián tanuló váradi mezzoszoprán volt a legkimagaslóbb, minden tekintetben, hangkvalitásban, professzionális művészi tartásban, színpadi jelenlétben és tartalmi ottlétben magában a zeneműben, annak üzenetében.

Hogy a hangverseny végi tapsok alatt Barizza a virágcsokrát vajon miért adta azonnal tovább a külön dicséretre általa felállított második klarinétosnak, aztán megint Barizza mit súghatott oda a koncertmesternek, ami után a zenekar kisvártatva le is ült a taps elől, az utólag egyébként sem változtat már magán az elhangzott zenén.